A fogó
Ma is álmodom vele, ahogy a hajnali párában meglátom a véres fehér tollakat. Mifelénk sok volt az egér. A gabonába szerettek jönni. Akárhányszor kinyitottuk a tárolót, egymást taposták a szürke kis alakok félelmükben. Úgy rohantak a sarokba, mint a higany, amikor kifolyik a lázmérőből. Nem is sejtették, hogy én sokkal jobban tartottam tőlük, mint ők tőlem. Felálltam egy ládára, de csak csendben, hogy a papa ne hallja meg. A puskáját hozta mérgében. Befogtam a fülem, még a visszhang is fájdalmas volt. A tároló perecekig kongott, de a cincogást nem tudta elnyomni. Az egerek túl szaporák voltak, a töltény meg elfogyott.
Miután a papa kidühöngte magát, visszament inkább a galambjaihoz. Hiába tettünk ki csapdákat, sajtot, mérget, nem használt. A macskám lomha volt egerészni. Aztán egyre lomhább lett. Először a lábát húzta, aztán csak fetrengett. Bevonszolta magát a tárolóba. Kinyitottam az ajtaját. Az egerek bekerítették. Annyian voltak, hogy a vörös színét kiszorította a szürkeség. Hogy őt rágták-e vagy egymást, vagy a búzát, nem lehetett megmondani. Sikítottam a szürkületben. A papám nem látta, mi fekszik a rakás alatt, odavágta a téglát, amivel az ajtót támasztottuk ki, és elrángatott a tárolótól. Az egérméregtől csak a környék macskái döglöttek meg, aztán már tarthatatlan volt a helyzet. Ekkor kaptam a vadászgörényt.
Kizárólag egérhajkurászás lett volna a feladata, de ő lett a legjobb barátom. Napközben játszottunk, éjszakára meg bezártuk az egerek közé. Nem telt bele egy hét, és az egerek fele eltűnt. Két hét után Lutri kezdett elefántot nyelt kígyóra hasonlítani. Mindenhová magammal vittem. Megmutattam a szomszédoknak a hőst, aki visszaverte a szürkeingesek támadását. Délután a szobámban lakott, és a vállamon aludt. Miután az egerek szinte teljesen eltűntek, levittem a patakhoz békákra vadászni, hogy ne unatkozzon. A papám éjszakára mindig bezáratta velem a ketrecébe. Lutri nem szerette. Én sem szerettem bezárni.
A papám galambversenyre készült. Hatalmas fehér állatai voltak, bár engem inkább taszítottak. Minden, ami tollas volt gyanút keltett bennem. Talán az ijesztő tekintetük, talán az a furcsa szag tette. Hiába a galamb a béke jele, nekem sosem volt békém körülöttük. Később sem.
A papa a versenyek előtt mindig nyugtalanul aludt. Folyton kijárkált. Hajnalban az ajtócsapódásra ébredtem. Lutrit nem láttam a ketrecében. Az ajtaja nyitva volt. Az éjszakai nagy vihartól csak úgy ontotta magából a forró föld a párát. A ház sarkánál kukucskáltam ki a hátsó kertbe. A papa szentségelt, és egyre csak azt hajtogatta, miért, Istenem, miért? A véres tollak szanaszét hevertek a földön. Lutri a tetőn állt, a pofája véres volt, és figyelt. A papa eltűnt a műhelyben, kiborított valami fémeset az asztalra. Ijedtemben visszabújtam a fal mögé. A lövéstől csengett a fülem. Lutri odaszaladt a lábamhoz, felkaptam, és visszarohantam vele a szobámba. Megtöröltem a pofáját, és bezártam a ketrecajtót.
Most is így szoktam álmodni róla, pedig tudom, hogy nem így történt. Lutriban nem volt gonoszság, csak éhség. A papában sem volt gonoszság, csak düh. Többet nem volt háziállatom.
