Aki szereti a francia filmeket, már tavaly ősszel örülhetett, hogy Magyarországon is bemutatják a cannes-i filmfesztivál válogatásának egyik legközönségbarátabb, ugyanakkor rendkívül intelligens és kifinomult művészi elemekkel dolgozó filmjét, amely egyszerre szuper vicces, izgalmas és nagyon őszinte alkotás. A pandémia elsodorta a karácsonyi időszakra tervezett bemutatót, de most augusztusban végre-valahára megérkezik a mozikba A beszéd, amely a felhőtlen szórakozás mellett több fontos felismerést is ígér.
A beszédnek már az első percei szokatlanok: a cím és szereplők kiírása helyett a főszereplő penderül ki egy vörös bársonyfüggöny elé egy régimódi mikrofonnal, hogy üdvözölje a nézőt. A közönséghez intézett kiszólás, a befogadóra való gyakori kikacsintás a film egészén végigvonul, és itt nem csupán rendezői bravúrról vagy ötletes történetszerkesztési megoldásról van szó. Ez a kifelé beszélés is jelzi a nézők számára, hogy mi is részei vagyunk ennek az egésznek: hogy olyan átlagos sorsokról és sztorikról van itt szó, amelyeket mindenütt megtalálunk a saját környezetünkben is. Hétköznapi, mégis érdekes történetekről. Minden, ami a filmben történik, ezerszer megtörténhet bárhol – valószínűleg velünk is megtörtént – de az már nézőpont kérdése, hogy képesek vagyunk-e kívülről nézni önmagunkra egy-egy kínos vagy éppen boldog pillanatban, és meglátni a meghatót a nevetségesben, a szeretnivalót az unalmasban, és a humorosat a pillanatnyi tragédiában.
Ebben segít nekünk a film főszereplője, a 35 éves Adrien, aki űzött vadként próbál navigálni életének mindennapos viszontagságai között. Barátnője, Sonia nemrég váratlanul szakított vele, ami nagyon megviselte, és ahelyett, hogy visszaszerzésének stratégiáján agyalhatna teljes erővel, most éppen egy dögunalmas családi vacsorán vacsorán kell részt vennie, ahol mindenki halálosan idegesíti. Apja – mint minden egyes alkalommal – most is csattanó nélküli történeteket mesél, anyja aggodalmaskodik és sápítozik, kizárólag saját magával foglalkozó nővére pedig vőlegényével együtt önelégülten dobja be a világ legunalmasabb témáit egymás után például a padlófűtésről és a nyaralóhelyek előnyeiről és hátrányairól… és a Soniának pár órája küldött üzenetre csak nem érkezik válasz. Az unalom azonban rémálommá válik, amikor a leendő sógor felkéri a nyilvános szerepléstől rettegő Adrient, hogy beszédet tartson a közelgő esküvőn.
A férfi a beszédre készülve visszatekint életére. Analizálni kezdi önmagát, és minket is magával visz ezen az úton, amely egyszerre nosztalgia, szembenézés és a hibáival való őszinte elszámolás. Vele együtt újra átéljük iskoláskori beégéseinket, az első visszautasítás okozta szégyenkezést és az azt követő szerelmi bánatot, és számot vetünk felnőttkori baklövéseinkkel is. És bár ez így leírva egész súlyosan hangzik, a filmen ez a szembesülés iszonyúan vicces: A beszéd nézése közben szinte percenként hangosan kacagunk. A kínos helyzetek ellenére a szereplők, akikkel együtt feszengünk, akiknek az újabb és újabb felsülését várva már szinte csak a szemünket eltakarva, az ujjaink közül kikukucskálva merünk csak odanézni, nagyon is szeretnivalók – tulajdonképpen örülnénk, ha a barátaink lennének.
A magyar mozirajongóknak már az „elhagyott szerelmes és idegesítő családtagjai a családi étkezésen” helyzetről eszébe juthat egy nemrég bemutatott hazai alkotás, a Rossz versek, de A beszéd nem csak témájában, hanem az általa használt filmnyelvben, vizuális megoldásaiban és időkezelésében, abszurd humorában, neurózisában és kíméletlen önreflexiójában is nagyon emlékeztet Reisz Gábor filmjére. Adrien karaktere egocentrikus és olykor szánnivalóan szerencsétlen, de a Rossz versek Tamásához hasonlóan esendő, szerethető és őszinte, és mindannyian könnyen magunkra ismerhetünk benne, ahogy a többi szereplőben is. A beszéd tehát alaposan megnevettet, ugyanakkor elgondolkodtat és önelemzésre is késztet. Ennél jobban nem nagyon telhet egy nyári este a moziban.
A beszéd című filmet augusztus 12-án mutatják be a magyar mozik.
