Vasárnap este mutatták be Cannes-ban Wéber Kata és Mundruczó Kornél új filmjét, az Evolúciót, amelyet a filmfesztivál hivatalos programján belüli új, Cannes Premier elnevezésű szekcióba válogattak be olyan rendezők művei mellett, mint például Oliver Stone, Andrea Arnold, Hong Sangsoo és Gaspar Noé. A generációkon át továbböröklődő traumák témáját feldolgozó, letaglózó erejű drámát és alkotóit állva ünnepelte a cannes-i közönség.
Bár előző filmje, az angol nyelvű Pieces of a Woman – amelynek főszereplőjét, Vanessa Kirbyt Oscar-díjra is jelölték a filmben nyújtott alakításáért – a velencei filmfesztiválon mutatkozott be, Mundruczó Kornél igazi cannes-i rendező: hetedik alkalommal tér vissza a fesztiválra, ahová először 2004-ben, a Kis apokrif No. 2. című rövidfilmjével hívták meg. Az Evolúció vetítését bevezető, érzelmes hangú köszöntőjében – amelyben a magyarokat kiemelkedő, fantasztikus mozis nemzetnek nevezte – Thierry Frémaux, a fesztivál igazgatója is felsorolta Mundruczó cannes-i filmjeit.
Az Evolúció, amely a Pieces of a Womanhez hasonlóan a Wéber-Mundruczó alkotópáros személyes élményeiből, családi történeteiből táplálkozik, eredetileg színdarabnak készült Ligeti György Requiemje alapján. A Proton Színház előadását a németországi, bochumi Ruhrtriennalén mutatták be 2019-ben, a főszerepeket – ahogy a filmben is – Monori Lili és Láng Annamária alakították. Az előadás hatalmas visszhangot kapott, a kritika és a közönség egyaránt mesterműként ünnepelte.
A triptichonszerűen felépített film mindhárom részének egy-egy név a címe. Az első: Éva. Egyetlen, horrorfilmeket idéző, majdnem teljesen szavak nélküli iszonyú jelenet. Hosszú percekig nem is igazán lehet felfogni, mi történik: három férfi súrol, takarít egy barnásszürke, málló vakolatú helyiséget, amelynek a repedéseiből egyre több emberi hajcsomó kerül elő. A repedezett falak, a kongó terem, az ijesztő, fémes zörejek, a munkát komor eltökéltséggel végző férfiak mozdulatai a Saul fia jeleneteit juttatják a néző eszébe, és hamar kiderül, hogy nem véletlenül: a helyszín Auschwitz. De már nem a sonderkommandósok dolgoznak itt, hanem a vöröskeresztesek: a felszabadulás utáni napok pillanatait látjuk. A film félórás első tétele (talán nem túlzás így nevezni az eredetileg zenemű alapján keletkezett alkotás részeit) rettenetes, fullasztó hangulatú. A nemrég történt borzalmakat leginkább csak sejtésszerűen mutatja be, egy ponton mégis úgy érezzük, mindenkit és mindent megfojt az összeállt hajcsomókból kialakuló, mitologikus szörny, és vége lesz a világnak. A végtelen barakkok rettenetes geometriájában mégis megcsillan egy váratlan reménysugár, és az első rész egy rövid, életigenlő, optimista feloldással zárul.
Körülbelül hetven évvel később, Budapesten játszódik a Léna című második tétel, az auschwitzban született Éva és középkorú lánya, Léna (Monori Lili és Láng Annamária) feszültséggel, vádaskodással, sok-sok feldolgozatlan érzelemmel terhelt beszélgetése, amely újra és újra visszatér az origóhoz: Auschwitzhoz. Hiába elviselhetetlenül fájdalmas a téma, az idős asszony rengeteg önreflexióval és időnként fel-feltörő humorral mesél – sokkal többet és sokkal nagyobb kedvvel, mint a holokauszttúlélők általában.
A harmadik, német nyelvű tétel címe: Jónás. Jónás Éva unokája, Léna fia, aki már Berlinben nőtt fel. A zombifilmeket és a zongorázást szereti a legjobban, és a tinédzserek mindennapi problémáival küzd. Az iskolatársai szekálják, szerelmes, ráadásul egy szigorú muszlim családból származó lányba, és anyjával sem találja meg a hangot. Dühös rá, hogy mindig a zsidóságukat hangsúlyozza, nem akar házi sütésű flódnit vinni az iskolai eseményekre, és szégyelli, hogy anyja miatt a hagyományos Márton-napi felvonulásra is hanukalámpa formájú lampiont kellett készítenie.
A nagyanya, az anya és a fiú számára egyaránt meghatározó és központi téma a zsidóság és a holokauszt, de mindhárman egészen máshogy állnak hozzá. Éva szívesen, sőt nagy kedvvel és átéléssel mesél az iszonyú történtekről lányának, de zsidóságát mindig is titkolta a külvilág elől. Azt is elmondja, miért: annak idején azért volt olyan egyszerű elhurcolni a családot, mert anyja a 42-es népszámlálás során zsidónak vallotta magát. Később, a háború után is rengetegszer szembesült az antiszemitizmussal. Léna viszont gyűlöli hallgatni a borzalmak részleteit, és legszívesebben tudomást sem venne arról, hogy megtörtént a holokauszt. Mindenféle kétség nélkül megéli azonban zsidó identitását: flódnit süt, a nappalijában hatalmas menóra díszeleg, héber nevet ad a gyerekének és zsidó óvodába járatja.
„Én nem túlélő akarok lenni, én csak élni akarok!”
– fakad ki egy ponton. Jónásnak pedig se kedve, se érkezése a zsidósághoz: sem a holokauszttal, sem a judaizmussal nem kíván foglalkozni, de anyja és nagyanyja miatt mindkettővel kénytelen.
A traumák tehát tovább élnek, de mindig módosulnak, változnak, hol elhallgatják, hol szinte túlbeszélik őket, és egyelőre megválaszolatlan marad a kérdés, hogy hány generációnak kell még megszületnie, mire eljöhet a teljes gyógyulás.
A kimondott és kimondatlan történelmi traumák mellett rengeteg egyéb fájdalom is húzódik: Éva – talán önvédelemből, talán Lénát próbálva megóvni a fájdalomtól – soha nem engedte közel magához a lányát, aki egész életében ettől a szeretethiánytól szenvedett. Ez is oka lehet annak, hogy a válása után nem képes normális párkapcsolatot találni. Léna viszont szinte megfojtja gondoskodásával és törődésével Jónást. A briliáns elméjű Éva emlékezete egyre gyakrabban kihagy, és a teste is egyre törődöttebb: testi hanyatlásának egyik pillanata a film egyik legmegrázóbb, legsokkolóbb jelenete.
Szimbolikus a filmben a nevek és a nyelv szerepe. Az Éva és a Jónás egyértelműen bibliai, héber nevek, míg a saját zsidóságával ellentmondásos viszonyban álló Éva Lénának nevezte el a lányát. Ennek a névnek az eredete nem egyértelmű: lehet héber, de görög vagy éppenséggel szláv is, tehát nem egyértelműen beazonosítható zsidóként. A nevekhez hasonlóan a nyelvekben is folyamatosan antitézisek követik egymást: Éváék családja németül beszélt, de a háború után apja többé nem volt hajlandó ezen a nyelven megszólalni, és még Bécsben is inkább angolul rendelt süteményt. Lénának viszont már a magyar nyelv nem fontos: Berlinben élve a saját gyerekével is németül beszél, nem tanította meg neki az anyanyelvét.
Emberek ezreinek ismerős, generációk óta velünk élő traumákat mutat meg az Evolúció, amelyet a súlyos téma ellenére nem nehéz nézni: a film mindvégig lebilincseli a nézőt. A francia operatőr, Yorick Le Saux (Kisasszonyok, Halhatatlan szeretők) bravúros felvételei, hosszú beállításai és lenyűgöző képi világa, és a középső, magyar nyelvű rész briliáns dialógusa és alakításai – legfőképpen Monori Lili rendkívüli erejű, intelligens, humoros és megrázó játéka – a 2021-es cannes-i fesztivál legjobb filmjei közé emelik Wéber és Mundruczó filmjét.
