+ Film

Hatalmas vihart kavart Cannes-ben az izraeli film

Alig kezdődött el a cannes-i filmfesztivál, máris megérkezett az a film, amelynél dühösebb és szenvedélyesebb politikai vádbeszéd talán nem is lesz több az idei mezőnyben. A versenyprogramban mutatták be az izraeli rendező, Nadav Lapid Ahed térde című alkotását, amely a bemutatója utáni néhány órán belül hatalmas kritikai visszhangot váltott ki.

Lapid nevére a 2019-es Berlini Filmfesztiválon figyelt fel a filmes világ: Szinonimák című filmjéről – amely végül Arany Medvét nyert – akkor így írtunk: „A hazaszeretetről, ember és ember közötti kommunikációról, az idegenek között kialakuló sorsfordító kapcsolatokról szóló Synonymes-ről csapatokban vonultak ki a nézők, a vetítés végén pedig egymást érték a bravók és a pfujok. A kritikusok közül sokan mégis díjat jósolnak Nadav Lapid rejtélyes és nyugtalanító filmjének. A Synonymes-ben a gyökértelenség, a testi-lelki lemeztelenedés, a bizalom, a háború és béke, valamint az identitás kérdései egyaránt fontos szerepet kapnak. A művészet mint állandó és örök, de egyre erőtlenedő érték jelenik meg az ideológiai és identitásbeli bizonytalanság és erőszakos politikai állásfoglalás ellenpontjaként.”

Ha kiindulópontjában és narratívájában nagyon más is, mint a Szinonimák, mindezt az Ahed térde című filmről is leírhatnánk. Az előbbihez hasonlóan ez is önéletrajzi ihletésű mű, ráadásul ezúttal a hazájában marad a rendező. (A Szinonimák Párizsban játszódott.) A történet Tel-Avivban indul, és már a zseniálisan fényképezett nyitójelenetben nyugtalanító képekkel, szándékosan bántó, fülsiketítő zajokkal gondoskodik arról, hogy a néző rögtön sejtse: egyáltalán nem kellemes szórakozás az, ami vár rá, hanem felkavaró, nyugtalanító néznivaló. Egy motoros útját kísérjük az esőben, az elidegenítő, fenyegetően magasodó, szürke épületek között. Ezután egy szereplőválogatásba csöppenünk, ahol a filmrendező egy, a politikai kiállásáért egyik oldalon ünnepelt, a másik oldalról vehemensen támadott lány szerepére keres színésznőt. A lány a címbéli Ahed Tamimi, a palesztin tinédzser, aki 2017-ben felpofozott egy fegyveres izraeli katonát, és aki egy izraeli posztoló szerint golyót érdemelne a térdkalácsába.

A felfokozott hangulatú, kellemetlen zajokkal kísért, expresszionista stílusban megmutatott casting után hirtelen egy kisrepülőn találjuk magunkat a rendezővel, aki egy pár fiatal katona társaságában a sivatagos Arava régióba repül, hogy az ottani kultúrházban bemutassa legújabb filmjét. Egy fiatal nő, Yahalom várja: a kulturális minisztérium lelkes munkatársaként ő szervezte ezt a bemutatót és közönségtalálkozót. A két ember között azonnal különös, ellentmondásos viszony alakul ki. A cinikus, mizantróp, középkorú férfit láthatóan idegesíti ez a mosolygós kislány, mégis hagyja magát meggyőzni a kedvessége által: egyre meghittebb beszélgetés bontakozik ki közöttük, amelynek során egészen mély titkokat is megosztanak egymással. Kapcsolatuk néhány ponton egészen meghitté válik, de a kezdettől fogva sejtjük, hogy ez az egész biztos, hogy nem végződhet jól.

A csak Y-ként emlegetett rendező felidézi a hadseregben töltött éveinek egyik kulcspillanatát, amikor a csapatával egy, az Aravához hasonlóan sivatagos környéken állomásozott. A szír hadsereg fenyegető közeledtének híre hallatán döntést kellett hozniuk, hogy beveszik-e a mindig a kezük ügyében lévő ciántablettát. Ez a helyzet más és más érzelmeket hozott ki a csapat tagjaiból. Y emlékei ijesztő, lázálomszerű jelenetekben mutatkoznak meg: a katonák levetkezik emberi mivoltukat, az összetartás és bajtársiasság, a bátorság és rettegés egyaránt az állatit hozza ki ezekből az emberekből. Az emlékképekben, amikor épp nem gorillaként üvöltenek, akkor féktelenül táncolnak. És ez a tánc nagyon fontos: felidézi az elmúlt évek egyik legikonikusabb filmes táncjelenetét, amely szintén egy izraeli filmhez köthető. Samuel Maoz 2017-es filmje, a Foxtrott is éles bírálata Izrael állam politikájának, és ebben a filmben látható egy lélegzetelállító, felejthetetlen táncjelenet, amelyet szintén egy izraeli sorkatona ad elő. A Foxtrottot az izraeli kultuszminiszter, Miri Regev szégyenletesnek és tolerálhatatlannal nevezte – bár elismerte, hogy meg azért nem nézte –, és valószínűleg erre az incidensre is utal Lapid az izraeli kultúrpolitikát élesen kritizáló filmjében.

Az Ahed térde dühös, keserű és mélyen őszinte, kétségbeesett és erőteljes alkotás, amely méltán került be a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába. És esélyes, hogy díjat is nyer, hiszen idén a politikai állásfoglalásairól híres Spike Lee a zsűri elnöke, aki két napja, a fesztivál indulásakor szenvedélyes hangú beszédben ítélte el a világ egyes vezetőit, köztük Vlagyimir Putyint:

„A világot gengszterek vezetik”

– mondta.

2 hozzászólás

2 Comments

  1. Janos Balazs szerint:

    Botrányos, hogy megint Izraelt mutatja be a legrosszabb – állítólagos – oldaláról. Ennek alapján a palesztínok meg a szírek a jók, az izraeliek a rosszak. Bár a filmet – természetesen – még nem láttam, de a forgatókönyv rosszindulatúan célzatos.

  2. Gyzoltan szerint:

    Lám, lám!
    A zsidóság a tökéletes, az egyetlen emberi közösség, társadalom!
    Maradéktalanul érvényesülhet a kritika, a másság, a demokrácia, meg az összes hülye ideológia, rendszer, melyet a zsidóság az emberiségre szabadított…

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top