Berlin, Alexanderplatz (2020). R.: Burhan Qurbani. Forgalmazza a Mozinet. Bemutató: 2021. június 24.
1929-ben jelent meg Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatz című regénye, amely szinte azonnal a weimari köztársaság időszakának emblematikus mementójává lett. A szokatlan narratívájú regény főszereplője Franz Biberkopf, aki feleségének megölése miatt 4 évig börtönbe kerül, de Döblin szövege arra koncentrál elsősorban, hogyan (nem) tud visszaintegrálódni Biberkopf a társadalomba, és hogyan csúszik egyre lejjebb az alvilág bugyraiba.
A harmincas évek elején egy cselekményében eléggé megkurtított film készült a regényből, ennek forgatókönyvén egyébként Döblin is dolgozott. A Berlin, Alexanderplatz legismertebb adaptációja Rainer Werner Fassbinder több mint 15 órás sorozata, amelyet 1980-ban mutattak be, most pedig majd negyven év után érkezett Döblin regényének legújabb filmes feldolgozása, amely a héten lesz először látható a magyar mozikban.
A Berlin, Alexanderplatz rendezője az afgán származású, de németországi születésű Burhan Qurbani, akinek legismertebb munkái az 1992-es rostocki zavargások történetét feldolgozó Ifjak és erősek (2014), valamint az Arany Medvére is jelölt Shahada (2010), amely egy berlini muszlim közösség nehézségeit mutatja be. Qurbani több interjújában is elmondta, hogy nem kifejezetten rajong Fassbinder sorozatáért, sokkal inkább Döblin regényének filmszerűségét próbálta szem előtt tartani.
A Berlin, Alexanderplatz eredeti cselekménye eléggé szövevényes és nem lineáris, úgyhogy Döblin regényét játékfilmre alkalmazni nem egyszerű feladat. Qurbani filmjének első vágata 5 órás volt, de a moziba kerülő verzió játékideje is 3 óra, ami a regény ismeretében nem túlságosan meglepő. Az sokkal inkább, hogy Qurbani a válsággal küzdő weimari köztársaságból a jelenkori Németországba helyezte át a cselekményt, így pedig elég sok drasztikus változtatáshoz kellett eszközölnie.
Ahogyan az Alexanderplatz látképe is teljesen átalakult az elmúlt száz évben (elég csak az időközben épített ikonikus tévétoronyra gondolni), úgy Németország problémái is elég sokat változtak a weimari köztársaság óta. Így aztán nem annyira meglepő, hogy a főszereplő Franz Biberkopf teljesen új háttértörténetet, nevet, testet és bőrszínt is kapott a friss adaptációban.
A köpcös szállítómunkás helyett ugyanis a főszereplő egy Bissau-Guineában született menekült, Francis B. (Welket Bungué). A roppant testi adottságokkal rendelkező Francis papírok és útlevél híján feketén dolgozik Németországban, de töretlenül hisz abban, hogy előbb-utóbb megtalálja számítását új hazájában. Azonban ahogyan Franz Biberkopf, úgy Francis B. is a könnyebb utat választja az érvényesülésben, és amint betársul a német drogdíler, Reinhold (Albrecht Schuch) üzletébe, a sorsa megpecsételődik.
A mániákus és pszichopata Reinhold, illetve az eseményekkel leginkább csak sodródó Francis rapszodikusan változó kapcsolata már önmagában is elég izgalmas lenne ahhoz, hogy megtöltsön egy filmet, de a főszereplő az élet minden területén tanulságos leckéket kap. Francist új főnöke átkereszteli Franzra, ahogyan pedig ő maga is egyre jobban beszél németül, önbizalma is egyre inkább nő – ez viszont nem mindig segíti emberismeretét és helyzetfelismerő képességét.
„Hívjanak újonnan érkezőnek, bevándorlónak, de ne menekültnek. Nem vagyok bevándorló és nem megyek sehova. (…) Fekete vagyok, erős és nem félek. Én vagyok Németország!”
– mondja Franz a film második felében a menekültszállón, aki noha a drogüzletből egzisztenciát tud teremteni magának, de változatlanul illegalitásban él. Ez a fajta identitásválság (amellyel az eredeti Biberkopf más kontextusban ugyanúgy megküzd) jelenti az igazi kapcsot a regény és a filmadaptáció között, és Qurbani ezzel el tudta kerülni azt, hogy kliséket puffogtasson az aktualitásokkal kapcsolatban.
Emiatt is izgalmas a Berlin, Alexanderplatz legfrissebb feldolgozása, emellett pedig a két főszereplő, Welket Bungué és Albrecht Schuch alakításai is remekül kiegészítik egymást, nem véletlenül zsebelhettek be több díjat is a filmért. A Berlin, Alexanderplatz súlyos és nyugtalanító film, Döblin regénye pedig remek keretet ad ahhoz, hogy érvényes látleletet lehessen nyújtani pár évtizedenként a német társadalomról.
