Spitzer Fiorella a Metropolitan Egyetem animációs mesterszakának hallgatója. A Bardo című diplomamunkájával már számos nemzetközi jelölést begyűjtött, többek között az Athens Animfesten vagy a Chaniartoon Festivalon. A fiatal alkotó az első komolyabb kisfilmjében egy egyetemes kérdést jár körbe, ami nemcsak történetiségében, hanem vizuális megjelenésében is gondolatébresztő és kapcsolódási pontként szolgál számos spirituális irányzat felé. A történetben egy ilyen utazásra kísérhetjük el a főhősünket, az öreg halászt, aki a tengerben rejlő titokzatos lényt követve egyre inkább eltávolodik a való világtól és szeretett barátjától. A halász végül egy olyan útelágazáshoz ér, ahonnan talán, már nincs is visszaút. Fiorellával a film születéséről, személyes intuíciókról és a hazai animációs közeg helyzetéről beszélgettünk.
Fiorella, milyen út vezetett odáig, hogy animáció készítéssel foglalkozz? Gyerekkorodra vezethető vissza az animációk iránti szereteted? A szakmán belül ki az, aki rendkívül inspiráló a számodra?
Nagy Ghibli rajongó vagyok, Hayao Miyazaki összetett narratívái már gyerekkoromban is közel álltak hozzám. Ezenkívül, mint szinte minden korombeli én is a Cartoon Network műsorain nőttem fel. Illetve, az akkor még Fox Kids csatorna néven futó televíziós csatorna animációs sorozatait néztem, amik egyre csak erősítették bennem azt az elgondolást, hogy az animáció világa és én, egy bizonyos ponton össze fogunk forrni.
A gyerekkori vágyálmom megélését a Budai Rajziskola animáció szakán kezdtem Rofusz Ferencnél, ahol szépen lassan megismerkedtem az animatik, a storyboard fogalmával és az alap mozgatási technikákkal. Az animáció készítésben a holland származású Michaël Dudok de Wit-tet tudnám még kiemelni, aki a Father and Daughter című animációs rövidfilmjével vált igazán ismerté. A rendező abban a tekintetben inspirál leginkább, hogy pusztán a hangok és a képek erejével képes történetet mesélni, úgy, hogy az ember egyszer sem érzi azt, hogy szükség volna bármiféle narrációra vagy dialógra.
A tibeti kultúrkörben a bardo szó, a köztes létet hivatott körbeírni, az élet és az újjászületés útját. Mi adta az inspirációt, hogy egy ilyen nehéz témával foglalkozz?
Megmondom őszintén, hogy első körben nem abból indultam ki, hogy az elmúlásról szeretnék filmet csinálni. Minden, egy általam inspirációs forrásként szolgáló képből indult ki a Bokodi-tóról. A vízen lebegő falu elindított bennem egy olyan alkotói hullámot, ami akarva-akaratlanul is, de összekötött bennem egy képzeletbeli csomót, amit aztán a film által szerettem volna mindenki számára kibonthatóvá tenni. A halászfalu, mint helyszín, tovább szőtte a gondolataimat és megszületett az öreg halász és a kiskutya karaktere is. A cím pedig, ahogyan te is jól ráéreztél, a tibeti kultúrkörből eredeztethető, ami az én spirituális kötelékeimre reflektál.
A filmben, a horgonyra csomózott kötél jeleníti meg az élet és a halál közötti átjárót. A magány, a hűség, az elvágyódás és a beletörődés mind-mind erős, érzelmi megnyilvánulások a filmben. Ezeket milyen képi világgal, technikai eszközzel kívántátok megragadni?
A film nagyrészt 2D animációra épít, de számos jelenetben megfigyelhető az aprólékos vízfesték technika is, ami egyrészt abból jött, hogy a halászfalu adta hullámzó állapotot minél hitelesebben vissza tudjuk adni, másrészt pedig a vizuális történetmeséléshez is nagymértékben hozzátett. Itt talán vissza is kanyarodnék egy picit, Michaël Dudok de Wit rendezőhöz, akinek a hatására én is tudatosan igyekeztem párbeszédek nélkül, a hangokon és a képeken keresztül végig fenntartani a figyelmet és hasonlóan egy vezetett meditációhoz, végig terelni a nézőt a történet egészéig.
A titokzatos hal a halál hírnöke, a kutya a hűség szimbóluma. Hol jelennek meg voltaképpen a filmben a leginkább kiütköző spirituális jegyek?
A tibeti kultúrkörben a Yama istenség jeleníti meg a halált, az alvilág istenét. Ennek szellemiségében alkottam meg a mélyben élő halat is, aki egyfajta csatornaként van jelen az élő és a holtak világai között. Segítő szándékkal jött, utat mutatva az elveszett léleknek, akinek már lejárt a földi élete. A hal felbukkanásának, bár képileg a film közepétől van jelentősége, mégis felvezetésként, számos képkocka sugallja az eljövetelét. Az élet az ember és a kutya szeretetében, az egymás iránt érzett ragaszkodásban tör fel, amely végül elengedésbe csap át, fókuszba helyezve az elmúlás és a veszteség első néhány fázisát.
Mesélnél egy kicsit arról, hogy hogyan zajlott az animáció felépítése és maga a kivitelezés? Hogyan jut el a stáb egy kiforratlan ötletből egészen a gyártásig?
A történet és az általa átadni kívánt mondanivaló talán a legnehezebb része a munkának, miután ez készen van, onnantól kezdve karmester szerepbe burkolódzom és megpróbálok minden egyes részfolyamatot teljes egészében átlátni, eggyé válok az üzenetemmel. Az ötlet felvázolása után az egyetemen mentorokat, konzulenseket kaptunk. Az én esetemben Csáki László és Muhi Klára tanáraim személyében, aztán pedig csapatokat alkottunk. Számtalan brainstorming után felosztottuk apróbb munkafolyamatokra az addig egységben kezelt filmet.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert egy igazán lelkes és tehetséges művészekből álló csapatot irányíthattam. A fejlesztés során egymásnak küldtük a skicceket, a félig kész háttereket és még az utolsó pillanatban is volt min izgulni, hiszen egy-egy apróbb változtatás számos alkalommal lógott a levegőben. Ilyen volt például az is, amikor szóba került, hogy a kutya karakterét végül a gazdájához hasonlóan megölnénk. Ezt a forgatókönyvet azonban igen hamar elvetettük, hiszen így megszakadt volna a gyász feldolgozására irányuló utószál. Nagy köszönettel tartozom Pekárik Reginának, háttér- és látványtervezőnek és Jenei Eszternek, akivel a filmet javarészt leanimáltuk és fel is vázoltuk. Az animációs csapatom mellett nagyon hálás vagyok Csornay Péter producernek, aki a kompozícióban és az utómunkálatokban segítette a film fejlesztését.
A film egészét ismerve Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger című műve jut eszembe. Az animáció mennyiben tiszteleg a nagy klasszis előtt?
Nagyon érdekes, de az alkotói folyamat alatt ez volt az egyetlen mű, amit szinte egyszer sem említettem, mégis az alapkoncepció és a karakterek Santiago történetét idézik. Így utólag belegondolva, tudat alatt biztosan ez a regény is formálta bennem az ötletet és kiindulópontot, sok más művel együtt. Ezekből kiemelném például Nádas Péter Saját halál című regényét vagy A nagy kékség című filmet.
Hogyan látod a hazai animációs közeget? Szerinted mi kell manapság ahhoz, hogy valaki itthon elismert animációs filmrendező lehessen?
Személy szerint én azt tapasztalom, hogy itthon számos tehetséges kortárs művész mutatkozik be, ér el kisebb-nagyobb hazai vagy nemzetközi sikereket. Azonban úgy gondolom, hogy egyre többen akarnak önálló művészként érvényesülni, de egy bizonyos ponton be kell látni, hogy az animáció nem egy magányos műfaj. Muszáj egységben gondolkozni és összefogni. Az ilyen jellegű alkotói attitűd minden esetben kifizetődő.
Jelenleg mi az a téma, ami leginkább foglalkoztat? Milyen új projekten dolgozol és mik a rövidtávú terveid az animációval?
Jelenleg a mesterszakos diplomafilmemen dolgozom, melynek tervezett címe „A mélyben semmi szép nincs”. Úgy érzem, ez egy sokkal személyesebb eredetű film lesz, mint amilyen a Bardo volt, hiszen konkrétan az elmúlt másfél év szorongásai és negatív érzelmei ihlették, tehát tulajdonképp egyfajta önreflektálás, amibe remélem sokan bele tudnak majd helyezkedni.
- Producer: Csornay Péter, Kiss Melinda
Zene és hang design: Pongor András
Háttér és látványtervek: Pekárik Regina
A gyártásban részt vettek: Jenei Eszter, Csóka Dóra, Dudás Henrietta, Sztán László, Tóth Orsolya Blanka, Zsilinszky Éva, Oltyán Dóra, Connolly Amélia, Fodor Kata, Hegedűs Laura, Offenbacher Paulina
Az interjút készítette: Kakuk Szófi
