Páratlan páros – Vele élni, velem halni?, avagy, pünkösdi király
A Városligetben ülnek egy óriási fa árnyat adó lombja alatt. Azért a biztonság kedvéért Juliska madeirás fehér napernyőjét is kinyitották, nehogy lekapja őket a nap, ha esetleg valamilyen szögből besütne az ágak között. Csak a parasztlányok meg a cselédek arca barna, akik egész nap a mezőn meg az udvaron tesznek-vesznek, a szél érdesre cserzi a bőrüket. Az úriasszonyok kalappal meg ernyővel takargatják magukat, sápatag arcuk a névjegyük a jó társaságba.
Na, én hiába kentem fel a méregdrága fehérítő kenőcsöt, hiába porcelánfényű az arcom, az ajánlólevelem oda, gondolja magában Irmus. És már ilyen flancos napernyőm sem lesz, mint Julisnak, a fukar Makláry Jóska nem veszi meg, ahogy már mást sem. Mindegy, okos nő holtáig tanul, csak az a biztos, amit ma megszereztél, férj, gyerek, ékszerek, ruhák. A majdra nem lehet alapozni, mert a feltételek nem mindig teljesülnek, a nagybácsi mégis felépül a halálos szélhűdésből, az állást másnak adják, nem akkor leszel terhes, amikor és akitől kellene.
Mindegy, most végre a barátnőjével lehet, a töprengésre ráér, ha egyedül marad, olyankor úgy sincs jobb dolga.
– Ne haragudj, édesem, hogy ide cibáltalak ebben a melegben – fordul mosolyogva Juliskához. – De korzóznom vagy kávéházban csücsülnöm most nem lenne ildomos, ugyan nem tört ki a botrány, talán nem pletykálnak rólunk, mégsem kellene Makláryt azzal ingerelnem, hogy ígéretem ellenére nem tűntem el a városból. Otthon meg Sándor bácsid ülne a nyakunkon a szalonban, és minden szavunkat kihallgatná. Bocsánat, nem akartam hálátlan kutyának tűnni, befogadott, én meg csúnyákat mondok róla!
– Drága Irmus, dehogy haragszom, tudom, milyen Sándor bácsim. Egy angyal vagy, hogy elviseled. A családban mindenkivel haragban áll, összeveszett még anyámmal is, mindenkit kitagadott az örökségéből, egyedül engem tűr meg. Ezért volt biztonságos hozzá vinnem téged, mert anyám nem látogatja, és nem döbbenti rá az öreget a csalásra. Édesanyám azt hiszi, hogy Makláry felesége vagy, és boldogan éltek, míg meg nem haltok.
– Létezik boldog házasság? – nézett könnyes szemmel barátnőjére Irmus.
– Tessék, törölgesd meg a szemed – nyomott kezébe egy finom batiszt kendőt Juliska. – Nem létezik boldog házasság, csak okos asszony, aki ügyesen intézi a dolgait. Ügyesebben, mint te. Én mindig mondtam, szülj neki egy fiút. Bár most egy zabigyerekkel a helyzeted siralmas lenne. Találnunk kell neked egy férjet, egy igazit, aki oltár elé vezet, aztán eltart. Hoztam a Pesti Naplót, böngésszük át a hirdetéseket! De én választok, nem te, a bukszája a fontos, nem a bajusza.
Mindketten hangosan felnevettek. Bajuszt aztán bárhol lehet találni, bármelyik bálban, előadáson, kávézóban. Irmus elveszi az újságot, mindjárt az apróhirdetésekhez lapoz. Felsikkant, gyorsan a szája elé kapja a kezét, és idegesen körbenéz, nem hallotta-e meg valaki. Ugyan jól esne neki, ha a tónál korzózó fess hadnagy a segítségére sietne, de pont erre utalt Juliska, tervszerűen kell cselekedni, és azt tenni, amit az esze, és nem a szíve diktál. Pláne nem, amit a bugyogója mélye.
– Nézd, a gyalázatos! – bök rá egy apróra Irmus.
– Hol? – kérdez vissza a másik.
– Szinte üvölt, a szemérmetlen még a nevemet is kiírta – hüledezik Irmus. – Ezt a szégyent!
Horgolt kesztyűbe bújtatott kezével takarja el gyorsan az arcát.
Irmuska, mit szól ehhez: nagyzás, hiúság, rafinéria, érzéki vágyak, vele élni, velem halni …Nem szívre vall, ugye? Mit tenne maga az én helyemben? „Pünkösdi király”
Julis igyekszik higgadt maradni és semleges arcot mímelni, de a döbbenetét nehéz lepleznie.
– Nos, nem te vagy az egyetlen Irmus a városban. Rajtunk kívül senki sem tudja, hogy neked szól. De Zátony arcátlan, az tény. Milyen jogon követelőzik? Itt az alkalom, elvehetne. Megkért egyszer is? Próbált segíteni rajtad? Kihúzni a bajból?
– Nem tudja, mi történt.
– Nem tudja? – értetlenkedik a barátnő.
– Azt hitte mindig, hogy házasok vagyunk Jóskával, valódiak, nem vadak. Mivel hazudtam neki, most nem mondhatom, szabad lettem, válnom sem kell, hajadonként elvehet. Ráadásul elmesélte, hogy a mostohájánál lakik, valamennyi évjáradéka van a mamája után, abból agglegényként fényesen megél, mivel a nevelője tartja fenn a házat, csak a szórakozásra költ. De egy családot nem vihetne hozzá, a járadékból csak szerényen lehetne élni. Jobb így, szeretőt könnyedén kaphat. Ezért nem meséltem neki semmit.
– Megértem, tényleg csöbörből vödörbe jutnál. Nem kitartott nőnek kell lenned, hanem tisztes, eltartott asszonynak végre. Valakiné nagyságos asszonynak.
– Igazad van – legyintett beleegyezően Irmus. – Egyébként láttam kedden.
– Micsoda? Csak most mondod? Hát ennyire viszket, hogy még ezek után, hogy romba döntötte az életed, is találkozgatsz vele? Sosem értettem, hogy mit vagytok annyira oda azért a dologért, örülök, ha hetente egyszer letudom az urammal.
– Mert még nem találkoztál valódi bajuszossal, talán meg kellene csalnod a bárgyú uradat, valakivel, akiben van tűz – kacsintott Irmus, közben teljesen kipirult az arca. – Nem szándékosan találkoztunk. Véletlenül futottunk össze.
– Véletlenül, persze.
– Sándor bácsiddal vacsoráztunk az Engelben, amikor leült a szemközti asztalhoz. Az öreg vitt el, azt sem tudtam, hová indulunk.
– Biztosan megint követett Zátony, abban nagyon jó, a nők zaklatásában – szúrta oda Juliska.
– Nem hinném, nem egyedül volt, egy másik férfival. Végig engem bámult, szerintem mindenki észrevette már a vendéglőben, kivéve az öreget, aki szinte vak. A barátja is neheztelt, mert nem beszélt vele. Legszívesebben felpattantam volna, de nem hagyhattam faképnél Sándor bácsit.
– Beszéltetek?
– Ugyan, hogyan? Zátony azt hiszi, Makláry a férjem. Sándor bácsinak azt adtuk be, hirtelen elhunyt az öreg nagysága, akinek a társalkodónője voltam, és a család az örökségem és ajánlólevelem nélkül kipenderített azonnal, még a temetésre sem mehettem el. És addig maradok, amíg találok egy rendes helyet, ő meg a szolgálataimért ír nekem referenciát. Melyik ujjamat haraptam volna meg?
– Igazad van. Ez már úgyis veszett fejsze nyele.
– Megettük a bácsival a libacombot, és hazamentünk. Az ajtóból még visszanéztem, Zátony kutyaszemekkel bámult rám, éppen csak a nyála nem csorgott.
– Felejtsük el végre, munkára fel! – adta ki a parancsot Juliska.
Maga elé vette a Pesti Naplót, és sorolni kezdte:
– Hmm, talán pénzintézeti tisztviselőt még egyszer ne, még az is lehet, hogy Jóska keres helyetted valakit. Borzasztó lenne. A katona főorvos hozományt szeretne, meg fiatalka is, huszonötéves. Stornó, hiába nézel így rám. Kackiás bajusz, csinos egyenruha, üres buksza. A gőzmalomtulajdonos főmérnököt kétmilliárd vagyonnal szívesen látjuk. Csupasz arccal is akár. És az orvos, aki a családfáját szeretné fenntartani is jöhet, majd a tiszta múltadat Sándor bácsi ajánlólevelével igazoljuk, hogy azért éltél vele, mert gondozásra szoruló aggastyán. Azt nem kell tudnia a jó doktor úrnak, hogy Sándor bácsinál az összes cselédlány megesett. A nászéjszakáról meg majd később fájjon a fejünk.
