A Sötétség fejedelme, Sonny Orient néven már évszázadok óta a Földön tartózkodik, és egy napon elérkezettnek látja az időt, hogy létrehozza az antikrisztusi világbirodalmat. Felhasznál egy Samuel Meyer nevű embert, akinek múltját eltörölve, új személyazonosságot ad, és Declan Xavier néven gyanúsan hamar Izrael miniszterelnökévé teszi. Ezzel kezdetét veszi a Gonosz nagyszabású tervének megvalósítása, olvastam a fülszövegben. Az ajánlóban pedig az áll, hogy Az utolsó rend egy apokaliptikus tudományos-fantasztikus mű. Végképp megrémültem, minek az olvasását vállaltam el. Nem elég, hogy a könyv egy sci-fi, még sötét világvége-történet is. Felrémlett előttem, amit a Jelenések könyvében olvastam a végítéletről: mennydörgés, halál, megszűnik addigi világunk, és az Úr a harag napján mindenki életéről ítéletet mond, az egyén elnyeri méltó jutalmát vagy büntetését, Paradicsom vagy kárhozat.
Aztán a történet beszippantott, minden aggályomat eloszlatta, persze azonnal a Gonosz oldalára álltam a harcban, mert a Jó általában annyira átlátszó és kiszámítható, de ez már legyen az én bajom. Ráadásul Miller erre a tézisemre is rácáfolt. Rövidesen kiderült, hogy mennyire tudatlan vagyok a szakember, református lelkész szerzőhöz, Bert Millerhez képest. Mert a regény nem a klasszikus apokaliptikus modellt követi, ahol Krisztus eljövetelével bekövetkezik a világvége, hanem a Millennium elméletet. Eszerint Jézus második visszaérkezésével felállítja a Földön ezeréves királyságát, létrehozza a messiási üdvkorszakot. Ezen idilli állapot eléréséért harcolnak az utolsó rend tagjai.
Az utolsó rend egy titkos, földalatti szervezet, aminek tagjai amolyan huszonegyedik századi kereszteslovagokként próbálják megmenteni a kereszténységet, hogy a Sátán helyett Isten kezében maradjon a Föld, eljuthassanak a krisztusi királyságba. A tagok ugyanolyan szedett-vedettek, mint a valamikori lovagok, nem mindenki rendelkezik tisztes szándékkal, és nem is mindenki önszántából kerül a menedékbe, a rendbe, de belépése már saját döntése. Kedvenc szereplőm a főgonosz, Sonny Orient, aki egy bukott angyal, Isten a Földre száműzte, miután kígyó képében megkísértette Évát, és kiűzette az emberiséget a Paradicsomból. A Sátán azóta is azon munkálkodik, hogy az emberek képtelenek legyenek megtérni és újjászületni, ne jöjjön létre a millenniumi állapot. Szerinte a földi halandók
„maguktól romlottak, amióta Évába befecskendeztem a kígyómérget. Generációk jönnek-mennek, és már ezzel a méreggel születnek, maguktól mérgezik magukat és egymást!”
Ugyan Hélél azt állítja, az emberek maguk járnak ezen az úton, nincs szükség sátáni kézre, de azért szüntelen gondoskodik a kísértésről.
A történetből később kiderül, hogy nem mindenkivel van azért egyszerű dolga, vannak méltó ellenfelei, akik fel tudják venni a harcot az ősi, zsigeri kétkedővel is, az utolsó rend különleges tagjai, félig angyali lények vagy pedig kegyelmi ajándékban részesülők. (Csupán ezt az egyetlen fogalmat nem magyarázták meg az egyébként kivételesen jóra sikerült szómagyarázatban. Alapvetően nem rajongok a lábjegyzetekért, de itt a teológiai fogalmak, tézisek ismerete hozzáad a történethez, abszolút szükséges feltűntetni őket.)
A kegyelmi ajándékot a szerintem legjobban megformált karakter, Melissa, kapja. Ez az ajándék magától Istentől jön, a Szentlélek megszállja a kiválasztott egyéneket, és képessé teszi őket a megbízatásuk elvégzésére, így történt Mózessel is az Ószövetségben. Melissának maga Jézus jelenik meg emberi alakban, így nem csupán kegyelmi ajándékban részesül, hanem az utolsó apostollá is válik. Nem a klasszikus, tizenkét tanítványi értelemben, hanem azon felfogás alapján, hogy azok az apostolok, akik látták, találkoztak a feltámadott Krisztussal. E szemlélet szerint az első apostol szintén egy asszony, Magdalai Mária, és Bert Miller az utolsó apostolnak egy szintén bukott nőt tesz meg, a korábban luxusprostituáltként tevékenykedő árvát, Melissát. Azért tartom a legjobban megformált karakternek, mert nála érzékelhető legjobban a szereplők közül az átalakulás, megtérés, ill. a lelki vívódás folyamata:
„Kerestem önmagamat, de nem találtam. Kerestem felebarátomat, de nem találtam. Kerestem Istent, és mindhármat megtaláltam.”
Viszont a legkevésbé sikerült karakter szintén nő, Lea, aki az én ízlésem szerint túlságosan jókaisra sikeredett, a fekete-fehér sémából a fehér, csupán jó, elfogadó, adakozó, türelmes, szerelmes. Persze lehetséges, hogy a következő részekben már ő is átalakul. És itt elérkeztem az egyetlen problémámhoz a regénnyel kapcsolatban: szerettem volna tovább olvasni, többet megtudni a Sátán ármányairól, elmerülni a csatározásokban, túl sok nyitott kérdés maradt a végén, amire nem kaptam meg a választ, nem kerek a történet. Persze egy trilógiánál szükséges, hogy a következő részben leplezze le a szerző a titkokat, de az olvasó, jelen esetben a kritikus türelmetlen, és mindenre azonnal szeretne választ kapni. Szóval izgatottan várom, várjuk, a folytatást, a titkok felfedését!
