A nagydarab Elmer Gantry piás, balhés, csajozós pasas, aki egyszer csak a fejébe veszi hogy pap lesz. Mit kezd az egyház egy ilyen emberrel? De vajon mit kezd egy ilyen ember az egyházzal? A fordulatokban gazdag szatirikus történeten jókat nevetünk, a felvetett mély kérdéseken pedig a filozófusok nyugalmával töprenghetünk. A könyv megjelenésekor (1927) sokaknak nem volt kedve egyikhez sem, se nevetni, se gondolkodni, hanem jobbnak látták betiltani. Az irodalmi Nobel-díj bizottság véleménye azonban teljesen más volt. De vajon melyik Sinclair Lewis legjobb mondata? Ebből a cikkből kiderül. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik!
Az első
Az amerikai írók közül Sinclair Lewis kapta meg elsőként az irodalmi Nobel-díjat, amelynek indoklásában ez áll:
„…erőteljes, életteli leíró művészetéért és szellemes humoráért, melyekkel új és eredeti karaktereket tudott alkotni.”
Elmer Gantry című könyvének nagydarab piás főszereplője, maga Gantry, valóban eredeti karakter. Az ezerkilencszázas évek elején járunk Amerikában, ahol a szélhámos Gantry rájön, hogy az egyházban ragyogó karriert futhat be. Hiúságának és hatalomvágyának mérhetetlen ambíciói kiváló képességekkel társulnak, így aztán egyre feljebb és feljebb jut az egyházi hierarchiában.
Sinclair Lewis könyvének olvasása közben sokszor eszembe jutott a híres Monty Python film, a Brian élete is. (Vajh, miért?)
Mentol illatú lehelet
Idős lelkészek és tanárok egy szűk csoportja vezeti Elmer Gantry-t a papi hivatás felé tartó úton. Látják, hogy hatásos fellépése és ambiciózus természete felrázhatja az egyházat, és új lendületet hozhat a hívek körében, azonban kétségeik is vannak. Elmer Gantry elköteleződése lehet, hogy gyenge lábakon áll. Ráadásul abban sem biztosak, hogy Elmer vajon megkapta-e a „hívó szózatot” Istentől. Ezért szűkkörű, közös imádságot tartanak Elmer testvérért, aki meg is jelenik az összejövetelen, szokatlanul vidáman és feldobva, mentol illatú lehelettel. Az erős szeszekkel is jó barátságot ápoló Elmer testvér természetesen biztosítja az öreg lelkészeket és tanárokat, hogy ő bizony megkapta a „hívó szózatot”, hiszen attól van így feldobva.
Különös párbeszéd
Az öreg dékán kétségeivel ballag hazafelé, aztán otthon kezdetét veszi egy különös párbeszéd. Tanár és lelkész is egyben, aminek életformájában osztozik vele a családja. Azon beszélgetnek, hogy ennyi hosszú-hosszú évtized után szívesen bejárnák-e újra ezt az életutat. A feleségének ennél a pontnál súlyos és mély kétségei vannak.
Egyik oldalról ott van a magasztos hivatás, másik oldalról pedig a sok-sok lemondás. A feleségből hosszú évtizedek keserűsége és sóhaja hallatszik. A gyülekezet tagjaival kapcsolatban is lehangolt, a férjével és az egész életükkel is. Így teltek hát el az évtizedek. Lemondásban, keserűségben és csalódottságban, és a férje mégis újra ezt választaná. De mi legyen Elmer Gantry sorsával? Felvegyék maguk közé?
A legjobb mondat
Az öreg lelkész és a felesége közötti párbeszéd vége felé hangzik el Sinclair Lewis legjobb mondata. A kétségek és keserűségek ellenére a férj arra jut, hogy újra ezt a hivatást választaná életének. A feleség elköteleződése már kevésbé egyértelmű. Ekkor rátérnek a jövő papjainak életútjára. Elmer Gantry még ha nem is szimpatikus, mégsem lenne jó elvenni a kedvét a prédikálástól és az egyházi pályától. Ekkor hangzik el a legjobb mondat a bizonytalan dékántól:
„Utóvégre valakinek csak kell hirdetnie az evangéliumot, nem?”
Mély dilemmák
A könyv sok-sok elgondolkodtató dilemmát vet fel, humoros köntösbe bújtatva. Ott van a probléma a mondatokban, a könyvben, a kitalált történetben, de magában az életben is. Milyen legyen az egyház? Milyen legyen egy pap? Hogyan illeszkedik a vallás a modernitáshoz? Mi az, ami még belefér, és mi az, ami már nem? Mi az, ami intézményesüljön, és mi az, ami nem? Kik képviseljenek, és pontosan mit is?
A könyv az ezerkilencszázas évek elején játszódik az amerikai vallási közösségekben. Azóta eltelt több, mint száz év. A kíváncsi és nyitott érdeklődők azóta rengeteg újsághírrel, könyvvel és dokumentumfilmmel találkozhattak az egyházak sötét ügyeivel kapcsolatban világszerte. Bűnügyi történetek, titkok, elhallgatások, sok-sok dilemma, bánat és szomorúság. Képletesen azt is mondhatnánk: szemünket is csípő, erőteljes mentolszag terjed a levegőben.
Végigtekintve az egyházak csupán elmúlt száz évén, eszembe jut Sinclair Lewis töprengésre késztető mondata a dékántól: „Utóvégre valakinek csak kell hirdetnie az evangéliumot, nem?”
Jó-jó, értem én, de pont Elmer Gantry?
