Sweat, színes, lengyel-svéd dráma | 2020 | 100 perc | lengyel és angol nyelven, magyar felirattal
Van valami rendkívül ambivalens abban, amikor tanulmányokat, cikkeket olvasunk, műalkotásokat fogyasztunk arról, hogy milyen iszonyatos veszélyei lehetnek a közösségi médiának, miközben egyébként mindennap használjuk. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy tudatos felhasználók vagyunk, de valljuk be, elég nehéz tudatosnak maradni egy olyan iparág millió terméke közepette, amelyeket kifejezetten az érzelmi manipulálásunk, az ismereteink torzítása és az információ felszínessége, egyoldalúsága tart életben.
Készültek már remek filmek erről a jelenségről. Magyarországon például a FOMO vagy a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 🙂, külföldön pedig a Cyberbully vagy a Csapda a neten mutatja be, hogy milyen borzalmas következményei lehetnek a közösségi médiának kívülről (amikor zaklatnak, megtámadnak, megzsarolnak), és belülről (amikor a virtuális világ eltorzítja az önképünket, és a folyamatos értéktelenség érzetét kelti). Persze a legvédtelenebb áldozatok, akiknek ma már születéstől fogva teljesen átfonja-átformálja az életét a világháló, a fiatalok és a gyerekek: nem csoda hát, hogy az ilyen filmek leginkább rájuk fókuszálnak.
Magnus von Horn legújabb nagyjátékfilmje, a Sweat ezúttal egy újabb, eddig talán kevésbé tematizált aspektust helyez a középpontba: az influenszerkedést, ami első ránézésre tényleg nem tűnik annyira vérfagyasztó témaalapnak, mint a társaik online zaklatásába vagy a felnőttek gyomorforgató közeledésébe beleroppanó gyerekek. Ám a felszínt megkapargatva még egy ilyen ártalmatlannak tűnő tevékenység kapcsán is előkerülnek a nyugtalanító kérdések, amelyekre a svéd származású, Lengyelországban élő és dolgozó rendező a maga filmes nyelvén és stílusában keresi a válaszokat.
Mert végül is mi rossz van az influenszerkedésben? A film elején a rózsaszín és más élénk színek, erős fények dominálnak – így ismerjük meg főhősnőnket, Sylwiát, aki látszólag nagyszerű életet él. Fitneszedzőként élethivatása, hogy megmozgassa az embereket, hogy folyamatos lelkesítőjük és bátorítójuk legyen, ehhez pedig a legkézenfekvőbb eszköznek tűnik a közösségi média. Van is hatszázezer követője, bőkezű szponzorai, televíziós felkérései – hát hol itt a probléma?
Persze költői a kérdés, hiszen a szereplők metakommunikációja, dialógusai, vagy a kamera által elkapott egy-egy sokatmondó jelenet többet mondanak ezer szívecskés lájknál – például amikor Sylwia arcáról azonnal eltűnik a mosoly, amint leereszti az arca elől a telefont, vagy amikor csak sokadik próbálkozásra sikerül felhúznia a hátán a cipzárt. Sylwia ugyanis magányos, a képernyőn túli élete üres és fakó. Csak egy kiskutyával osztja meg a hatalmas luxuslakást, amelyben él, pedig nagyon vágyna a szerelemre, egy igazán szeretetteljes és bensőséges, avagy ahogy ő fogalmaz, “különleges” kapcsolatra.
Egyszerű lenne a képlet, ha csak a ‘szomorú bohóc’ toposz kortárs verzióját látnánk, aki az edzéseken meg a videókon mosolyog, a színfalak mögött meg sír. Csakhogy az influenszerkedés éppen ezt a határvonalat mossa el: nincsenek színfalak, nincs külön élet és szerep, hanem a szerep átitatja az életet és az élet felismerhetetlenül belemosódik a szerepbe.
Különösen érdekes ez akkor, amikor Sylwia kénytelen letenni a telefont és valódi, offline beszélgetésekbe bonyolódni másokkal. Nőkkel, máshol tartanak az életben, mint ő, de ők is megjárják a maguk poklait; családtagokkal, akiknek kéretlenül is bizonygatnia kell, hogy az ő munkája és élete is van olyan értékes, mint mondjuk a babát váró unokatesóé vagy a friss kapcsolatban élő anyukájáé; és persze férfiakkal, akikkel olyan kommunikációs zsákutcákba fut, amit még a nézőnek is fáj látni. És jön a sötétség, a tragédia, a gyomrunk felkavarodik, és a film még itt is folyamatosan emlékeztet arra, hogy ez a fekete reménytelenség nem komplementere a rózsaszín-csillogó fitnesz-életmód-influenszer-világnak, hanem szerves része annak.
“A zajtól megkíméllek titeket”,
mondja valamikor a film közepén Sylwia, amikor élő adásban készíti a turmixot szomjoltás és termékszponzorálás szétválaszthatatlan céljából. Én viszont előre szólok, hogy a Sweat nem fog minket megkímélni semmilyen zajtól, durvaságtól, felkavaró képtől-hangtól, ilyen-olyan testnedvtől (lásd a címet, aminek magyar fordítása Verejték lenne), és legkevésbé attól, hogy egy nagyon kegyetlen tükörbe nézzünk. De akit ez nem riaszt vissza, annak ajánlom, mindenképpen nézze meg!
