Lugosi Lugo László (Lugo) fotográfus és művei egyfajta egyszemélyes Budapest-intézménynek is felfoghatók. Lugo képei minden fontos folyamatot, változást megörökítenek, amely Budapest artwoldjét képezik, a művészportrétól, az épületeken át a jelenleg a Berlini Collegium Hungaricum ma nyíló kiállításán szereplő budapesti graffitikig. A kiállításon szereplő képek az Equilibrium Art Collection tulajdonát képezik.
Kurdy Fehér János: Sok évtizede kamerával a kezedben járod Budapestet. „Felásod” a város valós és képzeletbeli tereit, az épületektől az irodalomig, a régi fotográfiáktól a különböző művészekig sok minden kerül a „képhálódba”. „Budapest időbányászatot” folytatsz, az épp elmúló és épp megszülető városlátványok mentén. Hány darab felvétel és mennyi év kellett hozzá, hogy megszülessen benned a gondolat, hogy a Te fotografikus működésed valójában városarcheológia?
LUGO: Maga a városarcheológia szó két-három éve jutott eszembe és fogalmazódott meg, amikor megláttam azt, hogy tényleg igaz, amit egyszer valaki megírt rólam, hogy gyűjtő vagyok. Azelőtt is ugyanezt csináltam. Gyűjtöm Budapest általam készített városképeit, azaz a város képeit (meg persze sok minden mást, mondjuk portrékat emberekről). De azzal, hogy erre találtam egy jó kifejezést, azt jelentette, hogy ez tényleg egy létező dolog és tevékenység, és adott egy rendszert hozzá. Ráadásul abban a szóban, hogy város-archeológia, benne rejlik egy különös ellentmondás és egyben irónia, mert az archeológiát valami régi dolgokra, a múltra és a tudományra szokták használni, itt pedig a jelenről van szó.
Én azt gondolom a fényképezés egyik alapelemének és szerepének, hogy legalább fényképeken megőrzi azt, ami egyszer majd el fog tűnni. Ez alapvetően a tizenkilencedik század gondolkodásmódja, amikor a fényképezés elkezdődött, és ez a funkció mára elhomályosodott, mert olyan mennyiségben készülnek fotók naponta, hogy a szerepük nem a megőrzés, hanem az, hogy felhívják valamire a figyelmet.
Én a fényképezést, azaz a gyűjtést kábé 1985 óta folytatom, és nagyságrendileg van körülbelül 10.000 jó képem. Persze igyekszem fontos témákat választani és jól komponálni és jól exponálni, bár a mai digitális világban az expo másodlagosan fontos. Régen diafilmre 1/3 blende volt az expozíciós határ, ezért mindenről +/- három 1/3 blende expot csináltunk. Már ha odafigyeltünk. Én még ma is. Ma már digitális software-rel lehet készíteni úgynevezett HDR képet, de én úgy találom, hogy egy sima expoból egyszerű eszközökkel még mindig jobbat tudok előállítani, mint a program. Mert látom a múltbéli egyszerűbb megoldásból azt, hogy miként kell.
KFJ: Budapest mely részei alkalmasak leginkább a városarcheológia művelésére? Vannak markánsan elkülönülő Budapest-rétegek?
L: Nekem a jelen is az archeológia része, mert 50 év múlva az is múlt lesz. Most éppen a ma zajló változásokról csinálok egy sorozatot. Az eltűnő dolgokról és az éppen épülőkről. Hihetetlen tempóban zajlik a változás Budapesten. Nekem le kell fényképeznem az időt.
Itt van például a Közvágóhíd, ami másodpercek alatt tűnt el, és épül a helyén egy lakópark. Ennek a tágabb kontextusa a rozsdaövezet meg az idő múlása, tele szétmálló gyárakkal, amelyeknek szerintem ipari műemlékeknek kéne lenniük, ugyanakkor mérhetetlen pénzre és elszántságra volna szükség, hogy mondjuk valaki kitalálja, hogy a Közvágóhíd mire lenne alkalmas és hogyan. Ehelyett a gyárak ki vannak adva kis cégeknek és raktáraknak, és pusztulnak.
Legalább fényképeimen maradjanak meg a mai állapotok. És ebben engem nem a napi politika vagy az ingatlanspekuláció érdekel, hanem a kép, valamint a fényképezés és a megőrzés tette.
Nagyon sok olyan képem van, ami ma már megismételhetetlen, mert eltűnt. Lebontott épületek, régi üzletek, akkor még működő neonfeliratok, egykori portrék neves emberekről. 1985 és 2010 közötti időkről. Ma is ebben a vonalban működök.
De Budapesten nagyon sok témát le lehetne ma is fényképezni, mondjuk az 1960-as évek nagyon morbid építészetét. Vagy a szocreált. Vagy a szobrokat és emlékműveket. Mai arcokat.
És persze külföldi témák és képegységek is járnak a fejemben. Mondjuk Havanna, mielőtt visszamegy oda az amerikai pénz. Vagy Burmában Bagan, több ezer templom egy néhány négyzetkilométernyi területen, ahol viszont a levegőben 350 dollárért hőlégballonokkal reptetik a turistákat 45 percig. Na és mindenhol az emberek, a portrék. Itteni arcokról most van nekem 800.
KFJ: Milyen „szerszámokkal” lehet befogni az időt és a teret?
L: Én fényképezőgéppel csinálom, és az analóg korszakban kezdtem. Szerettem a nagy méretű filmeket, leginkább a fekete-fehér síkfilmeket. Ma a digit világban is szeretném a nagy méreteket használni, de ez a kaland ma 15 millió forintnál kezdődik. Ezért közepes tudású digitális gépet használok. Főleg állványról, hosszú expozícióval.
KFJ: A Berlini Collegium Hungaricumban most nyílt kiállításodon graffitik láthatóak. Miért szenteltél több ezerre nőtt külön sorozatot a writereknek?
L: Engem ebben a világban a városi népművészet érdekelt, a bátorságuk, merészségük, a lázadás. Azt gondoltam, meg lehet fejteni, vagy legalábbis lehet rögzíteni egy nyelvet, egy jelrendszert, egy kívülállást és egy ellenkultúrát.
Mivel a munkámban sok festményről készítek műtárgy-reprodukciót, és ott be kell tartani, hogy a festmény szélei legyenek párhuzamosak, meg hogy a sarkok legyenek 90 fokban derékszög. Én a graffiti falakat is műtárgyként kezeltem, és úgy is próbáltam lefényképezni őket (miközben a writerek azt állítják, hogy amit mi csinálunk, az nem művészet). De vannak olyan képeim is, ahol azt szerettem volna megmutatni, hogy ezek a falak milyen környezetben léteznek, például amikor egy trafóállomás van a háttérben.
KFJ: A graffiti a „büntetendő” és a „megbecsült” kategóriái között lebeg. Van, amiből rendőrségi ügy lesz, és van, amit azonnal visznek múzeumba, vagy a régóta várakozó gyűjtők elé aukcióra. Te mit javasolnál, mi legyen velük?
L: Szerintem foglalkozzanak többen a témával, és a képeimből valaki csináljon egy könyvet. Vagy egy digitális archívumot. Szóval maradjon nyoma, tudósok, írók, jeltudomány, kommunikációelmélet, művészettörténet, várostörténet. Szeretném lefényképezni más városok graffiti-kultúráját is. Akár Berlinben, bár ott nyilván ezren megcsinálták már.
Egyébként is ez egy állandó folyamat, a firkászok átfestik egymás falait, a bolt-tulajdonosok egyszínű festékkel lefedik az épület homlokzatán a graffitiket, de másnap a szürke homogén felületen már megjelenik egy új graff. Én most nem folytatom a gyűjtést, mert rájöttem, hogy egy embernek képtelenség mindent megcsinálni, és nekem más feladataim is vannak.
Graffitigyűjtők Magyarországon nincsenek, nemzetközileg is csak a Banksy falait bontják le és adják el, bár ezen a piacon én nem vagyok otthon.
KFJ: A The New York Times 1971. július 21. pénteki vezércikke egy új jelenségre hívta fel a figyelmet, a graffitira. A „TAKI 183” falfirkát (tag) szokás a mára globálissá vált városi művészet ősjelének tekinteni. Budapesten mióta van jelen a graffiti és milyen módon lehet megkülönböztetni az egyes darabokat?
L: A legkorábbi, évszámmal is felszerelt graffiti, amit én itt Budapesten találtam, az 1987 volt, a Nyugati Pályaudvar line mellett, a Váci vonalon. Érdekes, hogy a budapesti graffiti slang-ben létezik egy old-school és egy new school megkülönböztetés. De ezt csak bennfentesek tudhatják vagy ismerhetik. Miközben például előjött egy brand new writer 2018-19-ben: NO SCHOOL felirattal.
KFJ: Miként fogadták a graffiti-writerek, hogy „vadászol” a munkáikra?
L: Mivel, ahogy mondod, a graffiti a BTK szerint a rongálás kategóriájában büntetendő cselekmény, a writerek döntően nem állnak szóba veled, mert félnek a rendőrségtől, és hátha te is egy besúgó vagy…
Én két writerrel találkoztam személyesen, az egyik elmesélte, hogy őt bevitte a rendőrség, lefoglalták a számítógépét meg a fényképezőgépét, és nem akar beszélni velem. A firkászok úgy dolgoznak, hogy éjjel, amikor nincs ott senki, megfújják a falat, aztán másnap, nappal, amikor van fény, visszamennek és lefényképezik a munkát.
A másik szóba állt velem, azóta is jóban vagyunk. (Vettem tőle papírra készült műveket). Létezik nekem még egy (ismeretlen) arc, aki olyan, mintha napi 8 órában írna falakat havi fixért, mert mindenhol ott van a városban, kicsiben, nagyban, buszon, házfalon, háztetőkön, külső kerületekben. Mindenhol. FACE a név. Egyszer úgy nézett ki, hogy sikerül elérnem őt valakin keresztül, de Face eltörte a lábát, és ez volt a történet vége.
Mivel komplett és sokoldalú anyagokat készítek, gondoltam az elején, megcsinálom a portréikat, ahogy állnak a fal előtt, amelyet ők festettek. Fekete-fehér síkfilmre. Na, erről gyorsan le kellett mondanom. Akkor azt gondoltam, álljanak háttal a gépemnek, de ebből sem lett semmi, mert még a kabátból is azonosíthatók lennének.
KFJ: Az egyértelmű, hogy a graffitit átviszed egy másik médiumba, hogy a falakról digitális, vagy analóg fotografikus tárgyakká válnak. Mitől lesz más a graffiti, hogy az „publikációs láncába” a Te tevékenységed is belekerül?
L: Személyesen én nagyon szeretném, ha az én képeim belekerüljenek egy ilyen láncba, könyvbe, nyomtatott sajtóba, netre, galériába, de ez elvben nem fér bele a graffiti-gondolkodásba, ami éppen az ellenzékiségről szól. És azt is szeretném, hogy a writerek munkái belekerüljenek az üzletbe. Az üzleti láncba. Ez meg az graffiti-koncepció miatt pláne megvalósíthatatlan, és Magyarországon ilyesmiről szó sincs. Bár talán lehetne egy-két hely a városban, ahol látszhatna ilyen irány.
Banksy szerintem éppen egy előre nagyon jól kitalált üzleti vállalkozás, ahol a biznisz legfontosabb üzleti eleme az, hogy soha senki nem fogja megtudni, ki is az a Banksy. E köré az ötlet köré fel kellett építeni valakinek egy csapatot, amelyik a világ minden pontján az előre kitalált stencilek alapján felfújja a falakra a Banksy képet. Vagy az ismeretlen Banksy részére sok repülőgépjegyet kell lefoglalni. És akkor hosszú távon jön a pénz. Én ezt támogatom, de ez itthon nem létezik.
Kurdy Fehér János
