Elhunyt Joan Margarit Cervantes-díjas katalán költő.
Margarit, aki Spanyolország egyik legolvasottabb élő költőjének számított, 82 évesen, kedden halt meg otthonában, a Barcelona melletti Sant Just Desvern-ben. A költőnél egy éve diagnosztizáltak rákbetegséget.
Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök katalán nyelvű Twitter-üzenetében „a szavak zseniális építészeként” méltatta Margaritot, „a spanyolok egyik legolvasottabb és legmegbecsültebb költőjét, aki nagy nyomokat hagy maga után a spanyol irodalomban”.
Margarit 2019-ben vehette át a spanyol nyelvű irodalom legjelentősebb elismerésének számító Cervantes-díjat.
A zsűri akkori méltatásában kiemelte a 81 éves művész kétnyelvű munkásságát, újító nyelvhasználatát mind spanyolul, mind katalánul, továbbá azt a kulturális sokszínűséget, amelyet képviselt pályafutása során. Az indoklás szerint műveit tömörség, munkáját pedig aprólékosság és fáradhatatlanság jellemzi.
Mindez eredeti, építész szakmájához volt köthető, amelyben szintén elismert volt; közreműködött egyebek mellett a barcelonai Sagrada Familia bazilika és az olimpiai stadion építésében, emellett több mint ötven évig a barcelonai építészeti főiskola oktatója volt.
Az ötvenes években kezdett költeményeket írni spanyol nyelven, de első, Dalok egyszemélyes kórusnak című verseskötetének megjelenéséig 1963-ig kellett várnia. Több mint tíz év kihagyás után publikált újra, Krónika című versgyűjteménye 1975-ben jelent meg. 1981-ben váltott spanyolról kizárólag katalán nyelvre, majd 1990-től már mindkét nyelven születtek versei. Eközben műfordítóként is ismerté vált, és olyan világhírű szerzők műveit fordította spanyolra, valamint katalánra mint Thomas Hardy, Elizabeth Bishop vagy Rainer Maria Rilke.
Joan Margaritot számos más jelentős spanyol nyelvű irodalmi elismeréssel is kitüntetették.
RUHÁT HAJTOGATVA
Nem nagyon tudom, hogyan jut el a lét
a szóig. Talán egy közkút lenne,
ahová a legények vízért mennek?
Épp most hajtogattam a ruhádat:
régi, megkopott, kényelmes;
otthoni viseletre. S minden ráncban
ott vagy te. Látom szemedet
a nyílásokban, látom a hátvarrást,
az ujjakat – színük akár a hajad –,
a gombot, melyet szívesen kigombolok,
s a felhajtást, ahol ujjaid az én kezem lesznek
– kivörösödött, megkopott kéz, mint egy aranypénz.
Értjük-e egymást így is,
mint egy ruhauszályt, melyet az idő az igazság
kútjaiba vezet? Melyik pillanatban
csapott be minket a foszlány?
Ereszd le a vödröt a mélybe és hallgasd,
ahogy megtelik, és nehéz lesz
a kéznek a víz titkos súlya.
Még egyet hajtok a ruhán
dolgaid üres fiókja számára,
mintha a kút csigája
soha nem venné ki az erőt az ujjaimból.
Déri Balázs fordítása
