A 2002-es Frankfurti Könyvvásáron Komáromi Gabriellának és Rigó Bélának beszéltem először a klasszikusok újramesélésének tervéről. (Vagy ez 2000-ben történt? Az én koromban az ember a tegnapra kevésbé emlékszik. Sokkal inkább a tegnapelőttre és esetleg a holnapra.)
A két kitűnő irodalomtörténész, irodalmár igyekezett lebeszélni álmom megvalósításáról. Ők ismerték a magyar közvéleményt. De nem ismertek engem. (Ahogy Békés Pál mondta: „nekem is támadnak őrült ötleteim, de én nem akarom azokat megvalósítani.”)
2008-ban megbíztam Nógrádi Gergely nevű fiamat, hogy írja át mai nyelvre Jókai és Mikszáth műveit, ahogy évszázadok óta a világ minden országban (így nálunk is) újramesélik a klasszikusokat.
Miért nem én fogtam a hatalmas munkához? Mert alkalmatlan vagyok efféle feladatra.
Móricz Zsigmond élete vége felé átdolgozta Kemény Zsigmond és Tolnai Lajos egy-egy regényét, hogy megmentse azokat a feledéstől, ami az idő múlásával az irodalmi művek kilencvenkilenc százalékát sújtja. Az átdolgozások azonban, amint ezt Esterházy Péter egyszer megjegyezte, Móricz regények lettek. Az átíráshoz, az írói képesség mellett nagy alázat kell, hogy ne a saját stílusunk bukkanjon elő a klasszikus szöveg mögül. Ez az alázat bennem nem volt meg, nincs meg.
Nógrádi Gergely, aki sikeres ifjúsági regényei mellett több napilap és népszerű magazin munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője volt, tehát meglehetősen értett mások kéziratainak a gondozásához, abban az évben újramesélte Az aranyembert, A kőszívű ember fiait, a Szent Péter esernyőjét és a Beszterce ostromát.
A könyveket bemutató sajtótájékoztató után akasztófát javasolt számunkra néhány tájékozatlan kommentelő.
Talán meg is ijedünk és nem folytatjuk a klasszikusok átírását, ha nem állnak mellénk, írók, irodalomtörténészek, tudósok. És ha a magyar és világirodalom átdolgozásainak példái és az újrameséléssel elérendő pedagógia és irodalmi célok nem nyugtatnak meg bennünket, és nem bíztatnak, hogy helyesen cselekszünk.
Miféle példákról és célokról van szó?
Sorolom: azért meséltettem újra modernebb, rövidebb formában a klasszikus magyar és külföldi írók leghíresebb műveit, mert
1. a fiatalok nagy többsége ritkán olvassa, és általában nem kedveli a klasszikus irodalmat.
2. az eredeti művek nyelvhasználata, az idegen szavak, a régies fogalmazási mód akadályozzák a szövegértést. Ha a diákoknak ezeket kötelező elolvasni, nemhogy megszeretik, de megutálják a szépirodalmat.
3. az alapművek ismerete fontos: a klasszikus irodalom a nemzeti és az európai alapműveltség szerves része.
4. a klasszikus nagy művek ismerete nélkül jelentős érzelmi és kulturális hátrányokkal indulnak az életbe a fiatalok, a szépirodalom olvasásának hiánya pedig egész életükre kihat. (PISA jelentés: „a szövegértést a szépirodalom saját örömünkre történő olvasása fejleszti a legjobban”.)
5. a jó átdolgozás megőrzi az eredeti mű meséjét, hangulatát, az író stílusát, és így mindenki számára élvezhetővé válik. (Megjegyzés: Nyugaton alig ismert írók, illetve írói munkaközösségek dolgozzák át a klasszikusokat. Miért? Lásd a Móricz átdolgozások példáját!)
6. évszázadok óta a világon mindenütt átírják a remekműveket fiatalok számára, így ismertetik meg velük az emberiség, a nemzet legszebb történeteit és a Bibliát. (Bródy Sándor, Jókai több könyvét dolgozta át a nagy mesélő jóváhagyása mellett. Benedek Elek a Toldit, Kosztolányi a saját Aranysárkányát. A spanyolok négy ifjúsági korosztály számára írták újra Cervantes regényét.)
Sokan megszólaltak mellettünk.
Idézem néhányukat:
Tarján Tamás irodalomtörténész (lektor): „A klasszikus művek rövidített, átdolgozott sorozatkiadását nagyszabású vállalkozásnak tartom. Az általam eddig megismert „újramesélt” szövegek (A kőszívű ember fiai, Egri csillagok, Az arany ember) arról tanúskodnak, hogy Nógrádi Gergely kivételes érzékenységgel, stiláris felkészültséggel, dramaturgiai rátermettséggel oldotta meg sokrétű feladatát. A mélységes szövegtisztelet és elsőrangú szövegértés lehetővé tette számára, hogy az elsősorban feltételezhető fiatal olvasók életkori szituációiba, vélhető tapasztalataiba, mai tempójú időbeosztásába beleélje magát.
Azt remélem, hogy a Magyar és külföldi klasszikusok újramesélve sorozatban olyan pedagógiai segédlet, irodalmi bázis lesz, amelyre az oktatás alapkeretei között, megfelelő módszertannal építeni lehet, s amely az iskolai fórumokon kívül is értékes segítséget, „oldalvédet” jelenthet a szépirodalom számára.”
Békés Pál író: „Ha azt akarjuk, hogy a mai olvasó – és nem csupán a gyerekekre, fiatalokra gondolok – ismerje, élvezze mindazokat a szellemi kincseket, amelyeket elődeink felhalmoztak, akkor a mai nyelvezethez és szövegértéshez igazodó minőségi átdolgozások elkerülhetetlenek.”
Vitray Tamás: „A klasszikusok „újramesélve” sokat segíthetnek, hogy a kötelező olvasmány könnyebb legyen és elvezessen az eredetihez. Hasznos, jó ötlet úgy vélem. Csendben, mintegy suttogva hozzáteszem: ha mégsem vezet el, ha nem támaszt érdeklődést az „igazi” iránt, akkor sem haszontalan, sőt. Mert legalább valamit, ha nem is a valódit, a csodát, de a hírét, a létezését mégis elvitte a „konok ellenszegülőnek”.
Steklács János a Magyar Olvasástársaság elnöke: „… Ha irodalomtörténetet tanítunk, akkor rendben, a nagy klasszikusokat meg kell ismerni. De ha olvasóvá akarjuk nevelni a gyereket, és azt szeretnénk, hogy élvezze az olvasást, akkor be kell látni: köszönő viszonyban sincsenek az iskolai olvasmányok a gyerekek igényeivel.”
Lovász Andrea kritikus, mesekutató: „Elgondolkodtató tény, hogy a klasszikus, „nagy“ irodalomból átkerült művek valamennyien csak átdolgozásukban lettek sikeresek az ifjúság körében.”
Ha egyetlen mondatban kellene megindokolni a klasszikusok újramesélésének fontosságát, azt írnám, hogy aki a befogadót, az embert, az olvasót fontosabbnak tartja, mint az írót, a művet, az egy percig sem vitatja a kezdeményezés létjogosultságát. A demokrácia nem itt kezdődik és nem itt végződik, de egy valóban demokratikus rendszerből majd egyszer a művészetek demokráciája sem hagyható ki.
Nógrádi Gábor
