Már az első képe csodálatos a Gunda című dokumentumfilmnek. Tökéletes kompozíció, ha fotó lenne, felnagyítanám és kitenném a falamra. Pedig a témája mindennapi: egy ól ajtónyílásának végtelen, feneketlen sötétsége, körülötte az építmény fagerendáival. Fekete-fehér. Szimmetrikus, gyönyörű, sokáig nézzük. Egy állat alszik a földön a nyílásban, közben madárcsicsergést hallunk.
Az alvó állat egy nagy disznó, kicsit más, mint azok a rózsaszínek, amiket falun láttam, inkább vaddisznóra emlékeztet a pofája. Ő a címszereplő, Gunda. Viktor Koszakovszkij, a rendező elmondta, hogy sok disznót nézett meg a casting során, de a Norvégiában élő Gundát megpillantva azonnal tudta, hogy nem kell tovább keresnie.
Jönnek a kismalacai is. Sokan vannak, de rögtön feltűnik, hogy mindegyik kicsit más. Nézzük őket, hogyan hancúroznak, hogyan keresik az anyjuk csecsét. A fekete-fehér felvételek, az állatok hangján kívüli némaság, az anyadisznó szemének kifejezéstelisége suspense-et sejtet. Mi fog történni? Megmozdul a szalma. Biztos itt van a titok, biztos baj van valamelyik malaccal. Valami tragédiát sejtünk. De nincs semmi baj, kicsit sántít a lábára, de itt is minden oké, és már megint nem történik semmi különös, nézzük őket tovább hosszasan.
Odatelepszik mellém a kiskamasz lányom, aki szuperhősös, akciódús filmekhez és vitriolos humorú, pergő nyelvű sorozatokhoz szokott. „Mama, ez unalmas”, mondja, de csak nézi tovább, le nem veszi a szemét a képernyőről. „Mi történik ebben a filmben? Mi lesz?” És nézzük és nézzük, ahogy hancúroznak a malacok, mindegyik egyéniség. Hiába elidegenítően fekete-fehér minden, mégis idilli Árkádiának tűnik ez a világ. Egyszerűen jó nézni, jó hallgatni, még akkor is, ha most már egyáltalán nem értjük, mit is nézünk tulajdonképpen, és miért nem magyaráz közben egy David Attenborough-szerű hang. Meditatív, hipnotikus élmény. A képek lenyűgöző szépségűek. Az anyadisznó egy ponton például távolról látható, a kamerához közeli, kidőlt fa két ága fogja közre zárójelként. Mint egy festmény. Máskor csak az élesen kirajzolódó, fehér körvonala látszik az ól mélyében megcsillanó fényben, mint egy gyönyörű vonalrajz – a film plakátjára is ez a kép került.
Ezután egy kicsit otthagyjuk malacokat, és ismét egy ólat látunk, ezúttal tyúkólat. Jönnek ki belőle a tyúkok. Elég csúnyácskák, kopasz a nyakuk, dúlt a tekintetük. Az egyik kicsit furcsán mozog, de halad elszántan. Az ő heroikus útját követjük egy erdő aljnövényzetében, és észrevesszük, hogy hiányzik az egyik lába. Féllábú tyúk. Mégis megy és megy rendíthetetlenül. Az arcára – igen, tudom, emlékszem, az általános iskolában engem is leszidott a tanító néni, amikor egy állat arcáról beszéltünk, mert „az állatnak legfeljebb pofája van”, de ez bizony kifejezésteli arc – van írva az egész élete: keserves, leharcolt, küzdelmekkel teli ez az arc. Mélyen emberi ez is. Miért nézünk egy féllábú tyúkot hosszú percek óta feszült figyelemmel?
Jön a triptichon harmadik része, a tehenek. Ők is egy ólból törnek elő. Tarr Béla óta mindannyian máshogy nézünk a fekete-fehérben fényképezett tehenekre, de itt nem reménytelen és sivár a közeg, az idő is jó, és szinte diadalmas érzés, ahogy a hatalmas csorda egyre gyorsabban, egyre felszabadultabban fut. Ilyen gyorsan tud futni egy tehén? Nekik is emberi a szemük, emberiek a gesztusaik, ahogy egymás mellé állnak, szorosan egymáshoz simulnak.
Visszatérünk a disznóólhoz. Jönnek kifelé, nagyon megnőttek. Felismerjük őket, ott a kis sánta is, ő is milyen helyes süldő lett, pont olyan, mint egy tinédzser.
Embernek eddig nem nagyon volt nyoma, csak az ólak és a kerítés utalt a jelenlétére. De a film vége előtt nem sokkal brutálisan betör ebbe az idilli világba – úgy, hogy magát az embert egyszer sem látjuk, csak a gépeket, a mindent összetörő traktorkerekeket, a nyikorgó, csattogó fémszerkezeteket, és Árkádia eltűnik – ami marad utána, az igazi görög sorstragédia, szavak nélkül elmesélve. Már értjük, mit néztünk eddig, és miért néztük. Az egyértelmű üzenetet is megértjük – hogy miért is írták ki az elején, hogy ez egy vegán dokumentumfilm. Ha nem írták volna ki, akkor se nagyon maradna kérdés senkiben.
A Gunda dokumentumfilm, mégis pontos koncepció, rengeteg művészi tervezés és alkotás előzte meg a forgatást. Az ólakat a rendező utasításai alapján építették fel, a kamerabeállításokat, a világítást aprólékosan megtervezték. A disznóól plafonjáról például diszkógömb lógott le, így keletkezett az ól belsejében a sejtelmesen megcsillanó, sugaras fény. Eleinte élénk színekben vették fel a hosszú, vágás nélküli jeleneteket, de Koszakovszkij észrevette, hogy a színek elvonják a figyelmet a lényegről: a fekete-fehérben sokkal inkább az állatok – főleg Gunda – szemére, és rajta keresztül a lelkére terelődik a figyelem.
Első pillantásra meglepő, hogy egy ilyen független dokumentumfilm executive producere az A-listás szupersztár, Joaquin Phoenix. A Jokert alakító színészről azonban tudni lehet, hogy elkötelezett vegán és állatvédő, ezért adta nevét az orosz származású rendező, Koszakovszkij projektjéhez. Phoenix a 2020-as Oscar-díj átvételekor megrázó beszédet mondott az állatok kizsákmányolásáról, amire felfigyeltek a rendező barátai, és többen felhívták azzal, hogy nem ő írta-e véletlenül Phoenix beszédét, mert pont ugyanazokat a gondolatokat fogalmazta meg, amiket ő szokott. Koszakovszkij ezen felbátorodva elküldte Phoenixnek a már kész filmet, és a színész számára nem volt kérdés, hogy a Gunda mellé áll.
A film a berlini filmfesztiválon mutatkozott be 2020-ban, a magyar nézők a Távmoziban nézhetik meg premier előtt február 12-én 21 órakor és 14-én 19 órakor. A film hossza 93 perc, angol nyelven, magyar felirattal.
