Úgy 30 évvel ezelőtt a kezembe nyomott a barátom, T. egy kazettát, hogy hallgassam meg. Hetekig hordtam a táskámban, már meg is feledkeztem róla, mikor a táska alján a kezembe akadt. Elővettem a fiókból a kazettás magnót, amivel az interjúkat készítettem. Borzalmasan rossz hangja volt, ha nem tetszett neki a szalag, a gumigörgő fölcsévélte magára, össze-vissza törte a felületet, és szakadás nélkül alig lehetett kihúzni. Hiába fejlesztettem tökélyre a szalagragasztó technikámat – a gyufásdoboz belsejének hátlapjára fektetve a kettévágott szalag, rögzítve két gyufásdobozzal, majd ragasztószalag -, ez a felvételem nem, legfeljebb a szalagon segített.
Beleraktam a kazettát és füleltem. Semmi. Hosszú semmi. Megnéztem a kazettát, forgott, de hang nem volt rajta. T. nagy vicce, hallgassak végig egy üres kazettát. Tudta, hogy képes vagyok egyfajta buddhista meditációra, de most nem ennek volt itt az ideje. Akkor mintha mégis megszólalt volna a magnó. Egy hang. Egyetlen egy hang. És lassan erősödött. Belépett egy kollégám a szobába, beszorult a nyomtatóba a papír, segítsek neki kivenni, mert öt perc múlva le kell adnia a kéziratot. Kikapcsoltam a magnót és elindultunk.
A papírkiszedésből kávézás lett, egy cigi, aztán ebéd a klubban, a délutáni tetriszparti helyett jegyzetírás egy egyházi vezető okoskodásáról, aztán sörözés és cigi. Mikor úgy fél kilenckor taxit hívtam, még fölmentem a táskámért, az ajtóból visszafordultam a magnóhoz, kivettem a kazettát és a táskába dobtam.
Újabb hosszú hetekre tűnt el a kazetta, mikor egy magányos tavaszi hétvégén eszembe jutott. Délelőtt bevásároltam, kávé, mogyoró, narancs, egy rúd szalámi, aztán a piacon vásárolt zöldségekből nekifogtam a csülkös bablevesnek. Előkotortam a táskából a kazettát, visszatekertem az elejére, és elindítottam a konyhai magnón.
Már nem lepett meg a csönd, emlékeztem rá. A répa harsogott a kezem alatt. Lassan erősödött a hang, és eltűnt a répa harsogása. Egyszeriben megváltozott körülöttem a világ. Ez a hang mindent betöltött. Olyan érzelmi viharba sodródtam, mintha kicsavarnák a lelkemből az utolsó csöpp vizet is. Ziháltam a zöldségek fölött és folyt a könnyem. Gyönyörű, gondoltam először, de közben valami érthetetlen düh is elfogott: mi a fenét csinálok én itt? Levest akartam főzni, nem zokogni. Kikapcsoltam a magnót, de csak lassan, percek múlva nyugodtam le. Főzés közben még rá-ránéztem a néma magnóra.
Napokkal később erőt vettem magamon, akkor már tudtam, mire számíthatok, és bár akkor is megviselt, de végig tudtam hallgatni. A szavak kevesek leírni az élményt.
Most harminc évvel később van. Ez alatt a harminc év alatt sokszor eszembe jutott a kazetta, de már nem tudtam, hol lehet, és magnóm sincs hozzá. Egyszer talán megkérdeztem T.-t, miközben vadpörköltet főzött, hogy mi volt az a zene, de már nem emlékezett rá, mit adott nekem.
És akkor most, harminc évvel később vacsorához készülődtünk, mikor egyszer csak megálltam a konyha közepén és fölemeltem a fejem. Mi ez, kérdeztem a feleségem. Górecki 3. szimfónia, mondta teljes természetességgel. Úristen, mondtam, és éreztem, újra elindult bennem az a feneketlen érzelmi vihar. De vigyáztam magamra, csak gyönyörködni, csak gyönyörködni a zenében és az énekhangban. Közben elmeséltem a kazetta történetét, és hogy most harminc évvel később van…
Aztán elővettem a telefont és írtam T.-nek egy üzenetet: „Górecki 3. szimfóniája szól a rádióban, ezt adtad ide a kazettán!”
Tudom már, válaszolta T., én is épp ezt hallgatom…
