Páratlan páros – „Vers vagy novella”
Beviharzik az ajtón, ilyen svunggal ügyfél nem jön. A megrendelők megtorpannak a bejárat előtt, elgondolkodnak, kopogni illik-e vagy csak lépjenek be egyszerűen. Aki sosem járt nálunk, félszegen mégis kopog, amit, ha nem az ajtó túloldalán ülnék, ha lenne valami elegáns ügyfélvárónk, úgy sem hallanék. De nincs az irodának előtere, a főnököm, Szoboszlay úr szerint, nincs akkora forgalmunk és szükségünk sem holmi diszkrécióra, nem vagyunk mi takarékpénztár. Különben sem titkos a hirdetés, másnap az egész világ olvassa. Ugyan ez csupán a főnök nagyzoló túlzása, de a vármegye biztosan látja. A nyereségünk viszont nem akkora, mint a banké, szerinte még a béremre is nehezen futja az apróhirdetés forgalmából.
A magas, elegánsan öltözött Muzslai átviharzik a másik szobába, idehurcol onnan egy széket, leteszi az asztalom elé. Nem emelte a magasba, hanem maga után húzta, nagy robajjal és csúnya, felsikálhatatlan nyomokat hagyott a parkettán. Nagyanyám azt mondaná rá, fess férfi, kifogástalan szabású öltönyben, a nadrág hossza perfekt, sehol sem lóg ki a zoknija, a zakó ráncok nélkül feszül széles hátán, látszik, hogy ő a város teniszbajnoka. Egyszer elmesélte, hogy nem a játékot élvezi igazán, csak nem szeretne elhízni, sörhasat növeszteni, mint a papája, szóval kell a testmozgás, mert enni ő is szeret. Főként libacombot, vörös káposztával. Odavan a húsos combokért. Másrészt, hogy mindig akad a társaságban olyan kisasszony, aki kedvet kap a teniszezéshez, be kell avatni, szorosan, hátulról hozzásimulva megmutatni a helyes ütőfogást a fonáknál. És ha a tanítvány nem feszíti meg magát, nem húzódik el, hanem bódultan tűri a tapogatást, lehet folytatni holmi nyaksimogatással, véletlenre fogható bajuszcirógatással, egyéb játszmákba történő beavatással is. Engem is hívott már próba meccsre, de valahogy nem volt kedvem hozzá. Eddig.
Hanyagul, keresztbe tett lábbal ül a széken, ugyanolyan lazán, ahogy nyakkendő helyett egy selyemsálat kötött az ingnyakába, smaragzöld alapon királykék mintásat. Ha az alakja nem vonta volna magára a figyelmem, a sál megteszi a magáét, ellenállhatatlan. Szemérmetlenül bámulja, ahogy gépelek, ilyenkor szoktam mellé ütni, ezért inkább abbahagyom, nincs kedvem elölről kezdeni.
– Szoboszlay úr nem szereti, ha munka közben trécselünk a kollégákkal – gorombítom le abban reménykedve, hogy eltakarodik.
– Nem dolgozom – válaszolja, és egy szivarkát tesz a fogai közé.
– Dohányozni meg végképp nem enged itt! – Hál’ Istennek, teszem hozzá már magamban, mert zárt térben mindig megfájdul a fejem a dohányfüsttől. –És én dolgoznék.
– Tudja, Klári, én is. Ez meg csupán csak megszokás – ezzel két ujja közé csippenti a cigarettát és a levegőbe fúj, mintha pöfékelne.
– Tessék, vigye vissza a széket a másik szobába, ott az üres asztala, csak magára vár!
Muzslai a lap irodalmi rovatát vezeti, vezetné. De senki mást sem szerkeszt be önmagán kívül, így ő a város koszorús Szerzője, így, csupa nagybetűvel, mert az összes verset és tárcát Muzslai jegyzi. A helyiek nem vesznek könyveket, az irodalmat is az Esti Kurír szállítja nekik. A minden napi, pardon, heti Muzslaijukat.
– Klárika, ne legyen ilyen szívtelen, nem tudok abban a csendes zugban, egyedül dolgozni.
– Akkor menjen haza, írjon otthon a gramofonja mellett, maga megteheti, a lényeg, hogy lapzártára behozza az anyagot.
– Ki látott már olyat, hogy a költők otthon írnának verseket, magányosan, a szalonjukban? Az íráshoz inspiráció és ihlet kell, kávéházi zsivaj, nyüzsgés, szép, kacér asszonyok, szenvedély és féltékenység, meglepő sztorik. A lakásomon nem történik semmi, amiről írhatnék. És ne gonoszkodjon, éppen elég, ha Szoboszlay nyaggat állandóan a határidővel. A múltkori számban egy két éve megjelent versemet közölték, amihez írtam még pár versszakot. Szoboszlay megfenyegetett, hogy e hétre friss tárcát vár, különben nem fizet.
– Látja, igazam van, írjon akkor!
Elegem volt az elkényeztetett nyafogásából, rengeteg gépelni való várt, nekem nem könyörögne a főnök, hogy végezzem a dolgom, hanem egyszerűen kirúgna.
– De miről? Nincs ihletem, fogalmam sincs, mit írjak. Nem vagyok szerelmes, és bánatos sem a szakítástól.
– Akkor talán itt lenne az ideje, hogy mások írásait szerkessze be. Például gondolhatna rám is- ezzel elővettem egy dossziét a fiókomból, ami az átírt, többszörösen javított szövegeimet tartalmazza.
– Ne vicceljen, nálunk Erdős Renéen kívül más nő nem él meg az írásból, az itteniek felháborodott leveleket küldözgetnének a kiadóba, ha nem férfi tárcáit jelentetnénk meg.
– Talán most, hogy alkotói válságban van, megpróbálhatnánk – erősködtem, bízva abban, hogy a lapzárta feje felett lebegő pallosa megenyhíti Muzslait. Nem hinném, hogy Szoboszlait érdekli, mit tartalmaz az irodalmi rovat, csak, hogy ne tátongjon üresen a helye.
– Adja csak ide, elolvasom őket, választok egyet, ami hasonlít az én stílusomhoz. Talán kicsit javítok rajta, hogy még nagyobb legyen az egyezés.
Úgy látszik, a pallos nem elég rémisztő, vagy a költők szeretnek veszélyesen élni.
– Miért kellene hasonlítania a maga tárcáihoz?
– Hogy ne lógjon ki a lóláb, ne legyen gyanús, más írta a történetet.
Most értettem meg, miben mesterkedik, és én idióta, önként adtam át neki az írásaim. Gyorsan kikaptam kezéből a dossziém, és kard helyett a pillantásommal nyársaltam fel.
– Ezek nem hasonlítanak a maga sztorijaihoz, tudja, afféle női csacskaságok.
A férfi nem vette észre a szarkazmust a hangomban.
– Köszönöm – válaszolta Muzslai.
– Mit?
– Mégis adott egy ötletet. Itt társkereső hirdetést is fel lehet adni?
– Persze, miért, ha kidobják a laptól, megnősül és a feleségével tartatja el magát?
Meglehetősen szemtelen voltam vele, de az előbbiek után megengedhettem magamnak.
– Még akár házasság is lehet a dologból. Ahogyan említettem, Renéen kívül más nő nem él meg az írásból, de ez nem jelenti, hogy több hölgy ne írna, csakúgy, mint magácska, Klárikám. De nem mindenki ennyire önérzetes, és megelégszik azzal, hogy nyomtatásban lássa a verseit, mindegy, kinek a neve alatt. El sem tudja képzelni, hány híres írónak a dolgait készíti a felesége!
– De ez plágium! – fakad ki belőlem a tiltakozás.
– Ha beleegyeznek, és az asszony átadja a jogokat az urának, legkevésbé sem. Diktálom a hirdetést, gépelje gyorsan, mielőtt elszáll az ihletem:
Költőnők, írónők, figyelem! Magas, fess, 37 éves, lakással rendelkező, diplomás férfi nősülne. Lehetően fényképes kéziratokat „Vers vagy novella” jeligére a Hirdetőbe.
