– Hölgyem, Öné ez a kutya? – mutatott az alacsony, köpcös egyenruhás férfi Sztorira, a krémszínű golden retrieverre.
– Igen – válaszolta Tekla, s miközben felemelkedett a szürke váróterem fémszékéről, szorongva nézett a férfira. – Mi az ítélet? – kérdezte halkan, elcsukló hangon.
A helyiség zöld székein ülők mindannyian a döntésre vártak, s most egyszerre néztek fel a robotkutya-katalógusokból a férfira.
– Sajnálom, hölgyem, de el kell altatni, nem ment át a szabályozás tesztjén.
Tekla visszarogyott a hideg, kemény székre.
– Az nem lehet, ő nem is eszik sokat – hördült fel –, nem tehetik ezt! Már nyolc éve élünk együtt, jóban-rosszban. – Tekla még folytatni akarta, szerette volna ennek a férfinak s az egész váróteremnek a tudomására hozni, hogy az ő kutyája hűségesebb a volt férjénél, értelmesebb bármelyik kollégájánál, s jobban úszik, mint egy olimpiai bajnok, de a sírás beléfojtotta a szavakat.
– Hölgyem, kérem, elviszi még a két utolsó napra, vagy rögtön itt hagyja? – kérdezte türelmetlenül a férfi.
Teklának fogalma sem volt, mit válaszoljon. Két nap? Egy halálos ítélet előtt? Mit mondjon Sztorinak? Hogyan viselkedjen vele? Simogassa két napig, miközben hagyja, hogy azután kivégezzék? Csináljon neki egy utolsó vacsorát? Nem, ez neki nem megy.
– Itt hagyom! – válaszolta szipogva. Rá sem mert nézni Sztorira, aki szokása szerint nyugodtan állt a köpcös férfi mellett. Bárki mellett nyugodtan tudott állni. Az ajtóban még hallotta, hogy a kutya vakkant egyet. Köszönt neki. Megértette talán, hogy vége, ennek a kapcsolatnak itt vége van.
A liftben nem bírta nézni a zöld plakátokat, A kutyaürülék káros hatásai a környezetre – harsogták minden oldalról, becsukta a szemét, de akkor Sztori kérdésekkel teli szemei jelentek meg előtte.
Szédült és hányingere volt, amikor kiszállt a felvonóból a rideg, földszinti aulában. Leomlott az első székre és sírni kezdett. Hangosan zokogott, a könnyeit egy finoman puha ruha zsebkendővel törölgette. A széke előtti zöld, interaktív padló folyamatosan bizonygatta számokkal, hogy miért is káros a környezetre a kutyák ürüléke, majd következett a reklám, a robotkutya előnyeiről. A nő könnyei ettől csak még jobban folytak, újabb zsebkendőt húzott elő a vászontáskájából.
– Tekla, te vagy az? – kiáltott rá vidáman Piri. Hatalmas fehér táskával a vállán huppant le a nő mellé a székre.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Tekla, s közben észrevette, hogy a fehér táska mocorogni kezd, majd kidugja a fejét egy csivava.
– Tudod, az új szabályozás miatt hoztam Pirikét ellenőrzésre. – Jesszusom, Pirikének hívja ezt az undok kis dögöt – mormogta magában Tekla. – És te mit keresel itt? Csak nem? Te is a kutyaelbírálóban voltál?
– Ott – válaszolta kurtán Tekla.
– S hol van a kutyád? – Tekla elmosódott sminkje a végzetes döntésről árulkodott. – Madonna, nem hiszem el! Nem ment át a teszten? – kiáltott fel a vörös hajú nő, akinek éles hangjára a táskában pózoló csivava is visítani kezdett.
– Nem, el fogják altatni – dünnyögte Tekla.
– Micsoda világ! Gondoltad volna 2020-ban, amikor érettségiztünk, hogy mire nyugdíjasok leszünk, ez vár ránk? Emlékszel, milyen szabadok voltunk? Bármit megtehettünk, Tekla, nem igaz? S most, most még a kutyád sorsáról sem dönthetsz. Nem jó világ ez, mi nem ezt akartuk. Nem ezért harcoltunk a gimiben, és nem ezért szavaztunk a zöld változásra.
Tekla jól emlékezett Pirire a gimiből. Ő volt minden környezetvédelmi tüntetés szervezője. Környezetbarát, környezettudatos, környezetkímélő. Ezek voltak Piri kedvenc szavai akkoriban. Teleplakátolta az iskolát, beszédeket tartott a szünetekben. Az osztálytársai egyszer megszámolták, hogy naponta 426 alkalommal mondja ki a környezet szót. Az egész tanári kar rosszul volt tőle, árgus szemekkel figyelte, hogy mit viselnek, mit használnak, mit esznek, mit isznak. Ha valamelyikük előhúzott egy papír zsebkendőt, akkor Piri másnap az egész iskolát az utcára rángatta, ő maga papír zsebkendőnek öltözött és a tömeg élén ordította, milyen szennyező a papír zsebkendő. Az egyik osztálytársunkat, Ferit, addig vegzálta a műanyag táskája miatt, amíg az egyszer bele nem tömte Piri szájába a szatyrot. Szegény Feri, rögtön el is tanácsolták az iskolából. S most ez a nő sajnálkozik itt neki arról, hogy micsoda világban élnek!
– Szeles Feri, ez az ő agyszüleménye – jelentette ki Piri. – Tudtad, hogy a minisztériumban dolgozik? A környezetvédelmi államtitkárságon. Pont ő, aki a gimiben mindent megtett, hogy megakadályozza az összes környezettudatos törekvésünket. S most ilyeneket talál ki… A kutyákra fogja azt, amit az emberek műveltek. Bizony mondom, Tekla, ez a világ megőrült. Még hogy a kutyaürülék a legszennyezőbb a városainkban! Badarság. Csak a Feri utálja a kutyákat.
– Ne haragudj, Piri, most vissza kell mennem, szeretnék elbúcsúzni a kutyámtól – miközben magában azon dühöngött, hogy éppen ez a Piri bírálja a Ferit. Tekla úgy döntött, hogy mégis Sztorival tölti a kutya két utolsó napját. Felugrott a székről, s már indult is az elbírálóhoz közlekedő lift felé.
– Sajnálom, hölgyem, a kutyája még éppen belefért a mai utolsó szállítmányba. Már úton van a megsemmisítőbe – közölte vele a fekete hajú, fiatal nő az információs pultnál. Tekla felsőteste megrázkódott az utolsó szó hallatán. Sztorival úgy bánnak, mintha egy használhatatlan tárgy lenne.
– Biztos benne, hogy már elindultak? – Tekla hangjából kitűnt az elszántság, megállítja Sztori kivégzését.
– Még pakolnak a kollégák, nézze meg a Dorong utcai kapunkat, de ha mégis elviszi még két napra, akkor szóljon nekünk, kérem – az utolsó szavakat már úgy kiabálta Tekla után a fiatal alkalmazott, mert a nő addigra a lépcsőhöz ért. Kettesével szedte a fokokat.
Az utcai bejárat ajtaja nem nyílt ki, Tekla már vagy háromszor nekifutott, de az érzékelő nem reagált, az ajtó zárva maradt. A nő megvadult oroszlánként lódult neki az ajtónak, de semmi.
– Csudába ezzel a technikával! – kiáltotta az aulában. Termetes biztonsági őr sietett a segítségére, de mire kijutott az utcára, az egykori városi busz, amit a tömegközlekedés megszűnése óta csak a kutyák szállítására használtak, a szeme előtt kanyarodott rá a sugárútra. Futásnak eredt. A busz távolodott, majd megállt a kereszteződésben. Tekla olyan közel jutott hozzá, hogy még láthatta, ahogy Sztori kinéz a járműből felé. Majd a sofőr gázt adott és az öreg, elektromos járgány eltűnt a házak között. Tekla fújtatva állt meg az utca közepén. Nézett a busz és Sztori után.
Már csak akkor vette észre az utcán vonuló kutyásokat, amikor mellé értek. Több százan lehettek, egymástól távolságot tartva, rendezett oszlopokban, transzparensekkel a kezükben tartottak az elbíráló hivatal üvegpalotája felé.
Halál a gyárra! Nincs joguk elvenni a kutyáinkat! Ma a kutyák, holnap az öregek! Vesszenek a politikusok! A kutya nem szennyez, ti szennyeztek! Nem akarunk robotkutyát! – olvasta Tekla a feliratokat a táblákon.
Neki már nem volt kutyája. Igazából már senkije sem volt. Hátat fordított az épületnek, s a kutyás sorok között elindult hazafelé.
Alig egy órával később már ott ült Szeles Feri irodájában. Fogalma sem volt, hogyan jutott oda, s egyáltalán, hogy érte el, hogy beengedjék a minisztériumba. Akkor eszmélt fel, amikor a titkárnő közölte, az államtitkár-helyettes úr pillanatokon belül érkezik, addig is foglaljon helyet az irodában és fogyassza el ezt a pohár algás, spenótos turmixot, mert úgy tűnik a rendkívül zaklatott viselkedése alapján, hogy ráfér.
Az iroda pázsitszíne még Tekla bézs kertészruháját is zöldre festette. A plafonról lelógó futónövények szinte fenyegetően tartottak az alattuk ülő felé, a folyamatos madárcsicsergés pedig itt a 74. emeleten bizarr módon teremtette meg a földi paradicsomot.
– Tekla! Ezer éve nem láttalak – kiáltott az ajtóban álló Feri –, mi járatban vagy?
– Tiltakozom a kutyám megsemmisítése ellen! – jelentette ki a nő.
Feri leült a bambusz íróasztal mögé, belekortyolt az asztalon várakozó italába, amelynek színe rikított a különös irodában.
– Tekla, ugyan már, hisz te is tudod, hogy én semmit sem tehetek az ügyben. Meg van kötve a kezem. A szabály az szabály. A nagytanács rendelkezéseit senki nem írhatja felül.
– Te írtad azt a rendelkezést, Feri!
– Tudod, hogy van ez, csaj – Tekla már a gimiben is utálta, amikor Feri állandóan csajnak szólította –, ez politika, a döntéseket nem én hozom. Meg kellett lépnünk, mert különben mi, a gyerekeink és az unokáink nem éljük meg a következő évszázadot. Hidd el, a kutyáknak is jobb így! A pszichológusaink szerint a városban élő kutyák kilencven százaléka depressziós.
– A kutyák nélkül pedig az emberek lesznek depressziósak – kontrázott Tekla.
– Te is tudod, csaj, hogy mi a megoldás. Vissza kell találnunk egymáshoz. A nagy járványok óta az emberek egyre jobban elszeparálódtak, nincsenek közösségek. Még a legkisebb, a család is éppen hogy funkcionál, az emberek többsége már nem is ismeri ezt a fogalmat. Tudtad, hogy csak ebben a városban a felnőtt lakosság 82 százaléka magányosan él? Találd ki, csaj, hogy a 82 százalékból hánynak volt kutyája! Úgysem tudnád. Megmondom. 98 százaléknak. Tekla, ez nem normális! Nem lesznek szerelmesek, nem lesznek gyerekek, nem lesz jövő. Meg kellett szüntetni a tömegközlekedést, mert senki nem járt vele, bezártak a diszkók, a mozik. Nincsenek koncertek, piacok. Az éttermekben is úgy kell kérni egy széket, ha ketten akartok leülni az asztalhoz. Nézz körbe az utcákon! Hány ember sétál egy másik emberrel? Senki, Tekla. Aki sétál, az a kutyájával sétál.
A nő homlokára a döbbenet rajzolt ráncokat, kikerekedtek a szemei és olyan hűvös hangon mondta ki a felismerést, mintha az a világ legmélyebb barlangjából érkezne ebbe a furcsán zöld irodába.
– Akkor hamarosan nemcsak azokat a kutyákat semmisítik meg, amelyek sokszor és sokat ürítenek, hanem mindegyiket.
Feri csöndben maradt, kifordította a csalánzöld székét az asztaltól, majd közelebb gurult vele a nőhöz.
– Ide figyelj, csaj, elmondok valamit, de nem tőlem tudod. A kutyakaki csak eszköz, a cél az emberiség megmentése, s mi most két legyet ütünk egy csapásra. A környezet már nem bír el több kutyaszart, a társadalom pedig nem bírja már ezt az elidegenedést. A vizsgálatok szerint tíz év, és ebben a városban egyetlen pár sem lesz, mindenki magányosan fog élni, pontosabban a kutyájával, ha hagynánk. Nem tehetjük. A kutyák megmentik az embereket! Kicsit másképpen, mint azt megszoktuk, de vagy ők, vagy mi!
Feri az utolsó mondatokat erőteljes kézmozdulatokkal kísérte, ahogy egy politikus a választóit győzködi egy tévéadásban. Tekla csak nézte a magabiztos mozdulatokat, alig vett levegőt, a szavak mélyre ásták magukat benne, mintha eszük ágában sem lenne többé a felszínre bukkanni.
– Árulj el valamit, Tekla: mikor randiztál utoljára?
