Zavarba ejtő feszültség kelti hatalmába a leendő olvasót, ha a kezébe veszi ezt a kötetet. Podmaniczky Szilárd regényének címe A másik ember megértésének diadala, ami a témába vágó, a közhelyszerűség határán billegő idézetek sorát indítja el az olvasóban Carl Rogerstől Ady Endrén keresztül az ubuntu bölcselőkig. A borítóképen, Szűcs Attila festményén viszont egy fehér gömbön hasaló (ahogy a cím mondja: “plankingelő”) embert látunk – mindketten egy sötéten kavargó üres univerzumból emelkednek ki, és a meredten lefelé néző embernek mintha a gömb lenne az egyetlen kapcsolódási pontja. Hogyan lesz ebből a másik ember megértése, pláne diadal?
A regény felütése ugyanerre épít: a hirtelen felvillantott képszerű szövegek között eleinte nehéz felfedezni bármilyen koherenciát. A borítókép világát idézi a meleg fűben fekvő ember, aki a belégzések-kilégzések között (során?) a kozmikus valósághoz kapcsolódik. Ehhez a képhez több kapcsolódási pontunk nem lesz ugyan, mégis visszautal rá a regény egész szerkezete, a fejezeteket ugyanis lélegzetvételek tagolják. (Erre kapunk magyarázatot az utolsó fejezetben, de addigra már lehetetlen eldönteni, hogy amit a szöveg a legvégén kvázi-valóságként láttat, az hányadik tükröződése a képnek, amelyet talán, nem biztos, de esetleg vissza lehet vezetni valamiféle valóságra.) És ott van persze még a cselekmény is, ami ugyan létezik, sőt, látszólag ismert elemekből építkezik, mégsem tudhatjuk egy percre sem, mit várhatunk tőle.
Főhősünk Tamás, a XXI. századi regényvilág jól ismert figurája: a teszetosza lúzer, akit értelmiségi létére a társadalom peremén találunk. Miközben folyamatosan átgázolnak rajta, őt érzékenysége és a másik ember megértésére irányuló folyamatos (sokszor nem is tudatos) vágya teszi visszavágásra képtelenné és sebezhetővé. Utcai portréfestőként ismerjük meg, de számunkra vászon ő maga is: erre utalnak a folyamatosan jelenlévő párbeszédes betétek, amelyekben két hang (fátumok? angyalok? lehasadt személyiségek? az elbeszélő alteregói?) tárgyalja ki kívülről Tamás sorsának éppen aktuális fordulatát és alakítja a jövőbeli eseményeket. Márpedig ezekből nincs hiány. Jön egy illusztris megrendelő, aztán egy gyönyörű modell, és hopp, a fiatalember máris egy idegen világban bolyong. Labirintusszerű villa, milliárdos vagyonok, politikai intrika, kamerával védett festmény a falon, kulcsra zárt gardróbok és papírra vetett titkok. Tamás életében először vehetné igazán kezébe a saját sorsát, de vajon sikerülhet-e neki? Lesz-e belőle az anyagias világ mércéje szerint ‘valaki’?
Külön szót érdemel a nők ábrázolása a regényben. Tamás belső világához képest a pénz, siker és hatalom világa kétdimenziós, és azzá válik Lídia, az eleinte vibráló szépségű, izgalmas modell is a róla készült képeken. Lilla viszont épphogy papírról ölt testet, kontrasztos, misztikus figura, aki talán a maga spin-offját is megérdemelné egy későbbi regényben. Móni pedig egyszerű és bájos, és Lídiával szembeállított alakja erősen emlékeztet Rakovszky Zsuzsa Céliájából egy Niki nevű szereplőre. Azt a közhelyet, hogy vajon megérthetik-e a férfiak a nőket, Podmaniczky Szilárd még a kézenfekvő regénycím ellenére is elegánsan megkerüli: a ki-be zoomoló elbeszélői nézőpont során legalább annyiszor látunk férfit női szemszögből, mint fordítva, nem is beszélve a még távolabbi elbeszélőkről, na meg a már említett, meghatározhatatlan párbeszéd-hangokról. Nemcsak Tamás és a többiek sorsa, hanem ezek a nézőpontok is a folyamatos instabilitás hangulatát kölcsönzik a szövegnek, kicsit olyan hatást keltve, mintha hol cikázó, hol billegő kamera által felvett filmet néznénk.
Talán ennyi ízelítő elég is ebből a különleges irodalmi-intellektuális kalandból, amelyet A másik ember megértésének diadala kínálhat az olvasónak. Persze mint minden jó szöveg, ez a regény is akkor tárja fel az összes lehetséges rétegét, ha prekoncepciók nélkül egyszerűen csak belevetjük magunkat, hogy a saját “levegőlencsénken” átszűrve értelmezzük és befogadjuk.
