Filmre vitte egyik népszerű, a Trafóban 2014 óta futó előadását Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás színházi társulata, a Dollár Papa Gyermekei. A családi kapcsolatokról szóló Otthonhoz August Strindberg A pelikán című darabja adta az ötletet. December 11-én az előadás dogmafilmes stílusban újragondolt verzióját láthatja a közönség online formában. Az alkotás rendezőjével, Ördög Tamással beszélgettünk az Otthon filmes feldolgozásáról, a forgatásról, valamit a társulat terveiről.
– Az Otthon 2014 óta van műsoron a Trafóban. Hogyan jött létre az előadás?
Az első trafós előadásunk a Szerelem volt, ami Henrik Ibsen: Kis Eyolf drámájából indult ki. Annyira megszerettük, hogy mindenképp folytatni szerettük volna, így jött a Család-trilógia ötlete, melyben a teljesen különálló előadásokat egyedül a téma, a családi problémák kérdésköre kapcsolja össze. A trilógia második része az Otthon, melyhez August Strindberg A pelikán című drámáját használtuk fel. A Dollár Papa Gyermekei többi előadásához hasonlóan az Otthon esetében sem akartuk túlzottan aktualizálni a történetet. Téren és időn kívüli rendszert igyekeztünk létrehozni, az alapmű inkább csak inspiráció volt.
– A család mint téma, vagy inkább az adott mű adta az inspirációt az előadáshoz?
Mindkettő. Mindig is különösen érdekeltek a mikroközösségek problémái, a szülő-gyermek viszony. Ráadásul mindannyian ebben élünk, ezért nem lehet eleget beszélni a témáról. August Strindberg drámájában szerepel egy anyafigura, rá mondják, hogy pelikán, mert olyan önfeláldozó, hogy saját vérével eteti a kicsinyeit, miközben borzasztó személyiség. Az Otthont hat éve játsszuk a Trafóban, és rengeteg külföldi fesztiválon eljátszottuk. Érdekes volt megfigyelni, hogy a közönség melyik szereplővel tudott azonosulni, amiből le lehetett szűrni, ki milyen anyaképet hordoz magában.
– Ha már a közönségről beszélünk, melyik korosztályt fogta meg leginkább az előadás?
Szerencsére nagyon vegyes a közönségünk, a tizenévestől a hetvenesig mindenféle korosztály megjelenik a nézők között. Úgy vettem észre, hogy más hazai színházakhoz képest a Trafóba több fiatal jár, aminek szintén nagyon örülünk.
– Szerinted minek köszönhető, hogy ekkora sikere van a darabnak?
Talán annak, hogy mindenki talál benne kapaszkodót, ismerős életszituációt, vagy tud örülni annak, hogy az ő családja nem olyan, mint amilyet az előadásban lát. Dániában készült egy felmérés, mely szerint az embereket lehangolják a happy end-del végződő hollywoodi filmek, mert olyan élettörténeteket mutatnak be, melyek vidámabbak, mint az övék. Ezzel szemben a letargikus hangulatú dán alkotások sokkal inkább pozitív hatást váltanak ki, mert azt az érzést keltik a közönségben, hogy az ő életük mégsem olyan rossz. Talán ez érvényesül az Otthonban is.
– Miért volt fontos, hogy dogmafilm formájáéban újragondoljátok az előadást?
A dogma elsősorban inspirációt adott, de nem tartottuk be minden szabályát. Már korábban is gondolkoztunk rajta, hogy mit csináljunk, ha a járvány miatt ismét bezárják a színházakat. Teljes értékű produkcióban gondolkoztunk, amit képernyőn keresztül is élvezhet a közönség. A Trafó is hasonló célokat fogalmazott meg. A Dollár Papa Gyermekei előadásaira nagy hatást gyakoroltak a dogmafilmek, közel áll hozzánk ez a forma. Régóta kacsintgatunk a film felé, érdekel minket, hogy miképp tudnánk kilépni a színház kereteiből. Az Otthon megfilmesítése ennek az első fázisa lesz.
– A dogmafilmeknek komoly szabályrendszerük van. Azt mondtad, nem tartottatok be minden szabályt. Mit nem?
Kézikamerával dolgoztunk mesterséges világítás nélkül, mindent valóságos helyszínen vettünk fel, csak az ott található kellékeket használtuk. Egyedül azt a dogmafilmes szabályt szegtük, mely szerint 35 milliméteres filmre kell rögzíteni az anyagot, mi ugyanis digitálisan rögzítettük.
– Hogyan, milyen módszerekkel, eszközökkel sikerült az előadást filmre ültetni?
A Trafó terében kellékek, jelmezek és díszlet nélkül játsszuk az előadást, a nézők között ülünk, játszunk, létezünk. Ezt a közelséget most úgy próbáltuk zsigerivé tenni, hogy a kamerát nézőként képzeltük el, aki belekerült a a lakásunkba és az életünkbe. Reményeim szerint a nézőknek a monitort nézve is olyan érzete támad, hogy mindezt nem szabadna látnia. Mint amikor az ember váratlanul és felkészületlenül belekerül egy vitába. A lakás egyben az ötödik szereplő is. Nagyon fontos volt, hogy milyen közegbe kerül most a történet a színház steril tere után.
– Mi volt a legnagyobb kihívás a forgatás során?
Viszonylag gyorsan el kellett készíteni a filmet, és rövid idő alatt kellett keresnünk egy lakást, ahol forgathatunk. Szerencsére ismerősökön keresztül sikerült találni megfelelő helyszínt. Szakmailag az okozott kihívást, hogy a szerintünk rendkívül természetesnek ható színházi előadást hogyan ültessük át filmre.
– Tervezitek más előadásotok megfilmesítését?
Egyelőre megvárjuk, hogy milyenek a visszajelzések, de nagyon érdekel. Remélem, hogy olyan emberekhez is eljut az előadás, akikhez eddig nem tudott, például vidékre vagy külföldre. A következő produkciónk filmesebb, vagy teljes egészében film lesz, ehhez Virginia Woolf-tól az Orlandót használjuk fel.
- Bővebb információ a filmről és jegyváráslás az alábbi linken.
