A Városmajor 48 Irodalmi Társaság alapítványi kuratóriuma idén harmadik alkalommal ítélt oda életmű díjat kortárs magyar írónak, Rakovszky Zsuzsának.
A kuratórium elnöke Vörös T Károly, tagjai pedig: Csáki Judit, Csordás Gábor, Ferencz Győző, Márton László, Reményi József Tamás, Tunyogi László.
Két éve Spiró György, tavaly pedig Végel László kapta ezt az elismerést. Idei díjazottunk Rakovszky Zsuzsa lett.
Itt Ferencz Győző laudációját olvashatjátok:
Fényjelek rosszkedvünk telén
A Városmajor 48 Alapítvány életműdíját 2020-ban Rakovszky Zsuzsa kapta
Húsz-huszonöt éve repülővel jöttünk haza Edinburgh-ból, ahol részt vettünk egy felolvasóesten. Indulás előtt egy antikváriumban megvettem Sigmund Freud Civilization and Its Discontents című könyvét. (Magyarul – a német eredetiből fordítva – Rossz közérzet a kultúrában címmel jelent meg.) Zsuzsának sem volt valami jókedve, erősen megfázott Skóciában. Miután elhelyezkedtünk az üléseken, felszálláskor elővettem a könyvet, de amikor meglátta, hogy mi az, azonnal elkérte, és olyan mohón kezdte falni, hogy attól tartottam, nem maradnak betűk a könyvben. Mire Ferihegyen földet értünk, végzett is vele, és mosolyogva visszaadta. Amíg olvasott, a külvilágot kizárta a tudatából. Valószínűleg én is megszűntem létezni. Emlékszem, arra gondoltam, hogy pontosan úgy olvas, ahogyan ír. Ugyanolyan öntörvényű intenzitással. Ezt éreztem akkor is, amikor első verseit olvastam, és most is, amikor nemrég megjelent új novelláskötetét, a Boldog véget.
„Mire az ember észbe kapna, már csak / valamit kiszorítva, már csak valami árán, / már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…” – hagyta nyitva a mondatot korai, Kapcsolatok című versében. Ennek a nagyszerűen alakuló életműnek a magaslatairól visszatekintve a kezdetekre úgy látom, hogy ez a három sor csíraként tartalmazza, amivé később fejlődött. Sőt, mivel a mondatot nyitva hagyta, szinte azt is előre jelzi, hogy milyen irányokba mehet majd tovább. Ezek a fegyelmezettségük felszíne alatt oly nyugtalanítóan izzó kijelentések adják költészetének alapszólamát. Az önmagát, saját indulatait finom ironiával szemlélő költő és a monológforma már a későbbi szerepversek felé mutat. Az emberi kapcsolatok történetében menetrendszerűen jelentkező, többnyire feloldhatatlan feszültségek azóta is írásainak legfőbb témája. A nyelv pedig, amely köznapi-közvetlen, de mégis minden fölösleges salakanyagtól mentes, már ekkor akadálytalan eszköze volt. És végül a hang tónusa, figyelemreméltó módon, első megszólalásaikor is eltéveszthetetlenül a sajátja volt.
Úgy lépett fel, minden külső feltűnés nélkül, mintha mindig is itt lett volna.Mégis, vagy éppen ezért, emlékezetes indulás. Mindez az1970-es évek második felében történt, a magyar költészet egyik kivételes időszakában. A kikezdhetetlen élő klasszikusok, a még alkotóerejük teljében lévő, érett nagymesterek és a már nem is olyan fiatal nemzedék, amely radikálisan forgatta fel a költői megszólalás korábbi konvencióit, ritkán hallható polifóniát hozott létre. A nemzedékek persze mindig összetorlódnak, ebben semmi különös nincs. De a nevek, akiket most nem sorolok fel, az egymást kiegészítő és még inkább ellentétes poétikák és kapcsolatok felmérhetetlen gazdagságot hoztak. Kiszámíthatatlan új eredmények, meglepő teljesítmények, hatalmas hullámhegyek értek egymás nyomába. Egyszercsak ott volt köztük Rakovszky Zsuzsa is.
Még meg sem jelent leheletvékony, de annál súlyosabb első kötete, amikor 1980-ban Strand című verséért Robert Graves-díjat kapott. Ilyen, azt hiszem, a díj történetében többször nem is fordult elő. A Graves-díjnak az adott rangot, hogy nem állami díj volt. És persze a kuratóriumának nem egyirányú kisugárzása. Nem tudom, a változó összetételű kuratórium éppen hogy állt fel, de a kiváló költők azt üzenték, hogy Rakovszky Zsuzsát beválasztották a céhbe. Amelynek persze akkor is tagja lett volna, ha nincs Graves-díj, és ha soha semmiféle elismerésben nem részesül. Azóta sok díjat kapott, most is éppen átvesz egyet, de a régi történet jól mutatja, milyen figyelmet keltett.
De mivel is? Versei nem voltak provokatívak, nem kívántak merész poétikával, felforgató programmal, újszerű nyelvvel hatni. Igaz, nem hordozták a pályakezdők túlzásait, bizonytalanságait, hangkereséseit sem. Költészete azóta sokat változott, de a Jóslatok és határidők (1981) és a Tovább egy házzal (1987) versei újraolvasva is erőteljesek, önállóak, és mindenekelőtt: sűrűek. Nem könnyű tetten érni – bár kezdettől figyelem – hogyan éri ezt el. Hiszen kerül minden külsőséget. Pontos fogalmazás, semmi túlbeszélés, feszes, de nem merev szerkezet, jól megválasztott költői eszközök, mindezt akár meg is lehet tanulni. A különleges hangszín azonban adottság, ahogyan az eredeti látásmód is.
Rakovszky Zsuzsa verseinek egyik visszatérő motívuma az üvegen átszűrődő, felcsillanó, olykor vizen vagy jégen tükröződő, máskor a párás levegőben szikrázó-szóródó fény. A televízió képernyőjének kékesszürke vibrálása az ablakok mögött, neonok piros-sárga villódzása az esti utcán, a városra párás-zöldes derengéssel boruló alkony. „A Törökugrató fölött / égő üveg az ég” írja egyik versében (Allegória), egy másikban „az üveg jeges-kék / szilánkos ellenállás” (Este). Ismét egy másikban „árny-aszpikba dermed / a városház-falak nappal-színe” (Megnyitó), a Mintha címűben pedig egy gyógyvizes medencének „zöld ál-túlvilága” ragyog „meleg üveg alatt”. Hosszan lehetne sorolni további példákat. Van ennek valami ismeretelméleti jelentése-jelentősége is: a látvány érzékelése egyáltalán nem olyan magától értetődő folyamat, a tekintetnek át kell hatolnia valamiféle tudati közegen, amely nála olyan, mint valami vastag, kissé szabálytalanul öntött üvegtömb. Az észlelés közege folyékony és sűrű gyöngyházfényű. Mintha a fényképezőgép objektívjának lencséi látszanának az előhívott képeken. Rakovszky Zsuzsa a sokféle tárgyias líra neki testhez álló válfaját dolgozta ki.
Mivel első személyű megszólalásaiban sem hagyományos énlírát művelt, nem váratlan, hogy költészetében hamar megjelent a szerepvers. A Jane összegez talán az első, egy alkoholista nő monológja; de csak a harmadik kötetében (Fehér-fekete, 1991) Hangok ciklusban teljesedett ki. A drámai monológban a költői én ugyan háttérbe vonul, de a lírai szenvedélyt, az indulatokat az áttátelek csak felerősítik, korábban ismeretlen feszültségeket gerjesztenek. Ettől kezdve Rakovszky Zsuzsa költészetének a drámai monológ lett a védjegye. 2009-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián is erről beszélt Énvers–szerepvers című székfoglaló előadásában. Előadása maga is szerepjáték volt: öninterjú formájában kérdezte sajátmagát.
A hangok történeteket mondanak el. Többnyire női sorsokét, de nem programszerűen. A versekben a látvány és a történetek, a lírai és narratív elemek hol összefonódnak, hol szétválnak. Az arányok mindig mások, a Fortepan (2015) verseiben fényképek, a Történésekében (2018) életesemények adják a kiindulópontot.
Ezek az epikai mozdulású versek előbb-utóbb kikövetelték a szélesebb sodrású prózai elbeszélést. Rakovszky Zsuzsa prózája a 2000-es évek elejére szinte magától értetőden fejlődött ki a költészetéből. Első regénye, A kígyó árnyéka (2002) is hangot szólaltat meg. Ha akarom, ez is monológ, történelmi regény formájában. Azóta további négy regényt és két novelláskötetet adott ki, a legutóbbit, az Boldog véget (2020) alig pár hónapja. Líra és epika műfajilag eltérő, de nyelvileg-szemléletileg egységes darabjait erős kohézió tartja össze. Az életmű integritása kiterjed fordításaira is: ugyanazzal az intenzitással választja ki, amire szüksége van, ahogy a repülőgépen láttam olvasni. Elizabeth Bishop amerikai költő rokon hangját és poétikáját úgy sajátította el, hogy megszólaltatta magyarul. Gyanítom, hogy a nálunk kevéssé ismert angol viktóriánus íróhoz, Elizabeth Gaskellhez is elbeszélőtechnikája miatt fordult, és fordított le tőle két regényt.
Rakovszky Zsuzsa szereplői versben is, prózában is mindig kilátástalan kapcsolatokról, kisiklott életekről számolnak be. Sötét vágyakról és elhúzódó szenvedésekről, jóvátehetetlen bűnökről és ellenbűnökről, középszerű III. Richárdok és Lady Macbethek elsivárosodott tragédiáiról, katarzis nélkül. A szabadulás esélye, ha egyáltalán felvillan, szánalmas önhazugság. Szerelmek, barátnők, anya-gyerek kapcsolatok zavarosan gomolygó világából általában senki sem jön ki jól. A Boldog vég címadó novellája egy fia iránti ragaszkodásába, valójában saját értelmetlen életének csapdájába zuhant asszony halálával végződik. Ez azonban nem okoz sem megkönnyebbülést, sem megrendülést a fiának, aki külföldre menekült anyja érzelmi zsarolásai elől. Boldogságot még annak az eleve boldogtalan, de számító rokonlánynak sem jelent, aki megszerezte a lakását. Nincs boldog vég. Rakovszky Zsuzsa a remények és kudarcok szövevényes hálójában vergődő, esendőségükben is kellemetlen szereplőivel igen nehéz együttérezni, de nem együttérzeni sem lehet. Azt hiszem, írásait ez teszi olyan nyugtakanítóan fájdalmassá.
Fogalmam sincs, hogy Freudnak a repülőn vadul behabzsolt könyvéről mit gondolt, de hogy nagyon kellett neki, ahhoz nem fért kétség. Rossz közérzet a kultúrában. Ha van a civilizációs, társadalmi, kapcsolati rossz közérzetnek felemelően nagyszerű költője, az Rakovszky Zsuzsa. Írásaiban mindig történik valami, ami túl van a szavakon, és elviselhetővé teszi ezt a tragédián inneni, de éppen ezért reménytelenül beszűkült, kiürült, lefokozott létet. A történetek elbeszélésén át- meg átütő humor, a szerző folyamatosan érzékelhető önironikus jelenléte, a nyomorult kis hétköznapi örömök mindig oldanak valamit a hangok átható, de nem áthatolhatatlan rossz- vagy legjobb esetben egykedvűségén. Írásainak vastag, öntött üvegén olykor átcikázik valami fénysugár.
Rosszkedvünk telét azonban nem valami régvárt vagy váratlan szabadító érkezése változtatja át napsütéssé. A fény, ha egyáltalán, belülről fakad, Rakovszky Zsuzsa nyelvművészetéből. Életlehetőségeinket tekintve ez talán riasztó, nehéz mit kezdeni vele. De költő ennél többet aligha adhat.
