Ha Földi Péter képeinek megértéséhez nekem kellene kulcsot adnom azok számára, akik először találkoznak velük, egy szót ismételnék újra és újra: esendőség. A primitív, archaikus művészet, a népművészet és a gyerekrajzok kozmikus világának ötvözése, a nem szűnő alázat a kiszolgáltatottak iránt, a festmények méretei, az anyag lüktetése, az eltorzult arcok aprólékos kidolgozottsága, az ősiség és mai a létállapotok egyidejű láttatása, a tudatosan alakított egyéni jelképrendszer olvashatósága, mind egy irányba hatnak, hogy a ránk kövesedett fájdalmakat le tudjuk hántani magunkról.
November 5-én hét kategóriában, összesen tizenegy alkotó nyerte el a legrangosabb magyarországi művészeti elismerésnek számító Nemzet Művésze díjat, köztük a Somoskőújfaluban élő Földi Péter, akivel Kovács Bodor Sándor beszélgetett.
„A művészet az igazság formája. Képben nem szabad hazudni. Sehol sem szabad hazudni, aztán mégis rákényszerülünk, hogy életben tudjunk maradni.”
(Földi Péter, 1994.)
A képeiden jól látható, hogy a gyerekkorod meghatározó élmény volt.
A gyerekkor elevenem és mélyen él az emlékezetemben. Napközben a nagymamámra voltam bízva, akivel jártuk darabka földjeit, amit művelt, műveltünk. Jártuk a határt, megvoltak még a kocsi és gyalogutak, láttuk kinek milyen a termése, ha valaki nem kapált, kaszált időben azt megszólták a faluban, mert az vétek volt a természet, a föld ellen. Ott volt ebben az életmódban a mindennapok fárasztó mechanizmusa, mert mindennek megvolt a maga rendje, ideje, ami nem tűrt halasztást, és ott volt az a tisztesség, amit akkor egy faluközösség elvárt, megkövetelt, de a lelkiismeret sem bocsátott volna meg, ha parlagon marad egy darab föld. Ezek a földek a falu élelmiszer szükségleltének nagy részét akkor meg is termelték.
Talán a téeszesítéssel kezdődött ennek a világnak az elmúlása, amikor elidegenítették a tulajdontól, a földektől az embereket. Hogy mára már újra magánkézben vannak földek? De a cseplye már elfoglalta, elborítja a határt. Az új-típusú tulajdonlás mámora elkerítette a gyalog és kocsiutakat, már az erdők is nehezen megközelíthetőek. Azok az elhivatott földművelők pedig, akik minden növényt úgy kapáltak meg, mint egy igazi élőlényt, éltetni, gondozni tudták azt a munkájukkal, a lelkükkel, mára már nincsenek köztünk, ez a fajta életforma megszűnt.
Most hallottam először, hogy 1956 december 8-ról is van fájó emléked.
A félelem és a féltés még mindig bennem van, ha arra a napra gondolok. Hét éves voltam, álltunk a hídon, mikor jött a hír, hogy Tarjánban az emberek közé lőttek és somosiak is meghaltak. Gyalog jöttek az emberek, nem jártak a vonatok. Nagymamámmal néztük, hogy hazaér-e apám, nagyapám. Mind a ketten az Acélgyárban dolgoztak. Én az apámra mindig nagy, erős emberként gondoltam, és az megmagyarázhatatlan volt számomra, hogy amikor hazaért hangosan zokogott. Néhány nap múlva anyámmal mennünk kellett a Tüzépre, mert akkoriban építkeztünk. Apám mondta, kísérjem el őt, úgysincs iskola, nála meg viszonylag sok pénz volt, mert az építőanyagokért előre kellett fizetni. A Vásártéren mentünk keresztül kézen fogva. Friss hó esett a városra és egyszer csak megláttam a vörösesbarna foltokat a téren és tudtam, hogy az vér, mert a hó felszívta a földből, és azt is tudtam, hogy ez most azoknak az embereknek a vére, akiket a sortűzben lelőttek. Máig iszonyodom a Vásártértől hóesésben.
A legfontosabb fiatalkori hatásokról szeretnélek kérdezni.
Nemzedékem a hetvenes évek elején kezdett önmagára találni. Én az irodalmi élményeimből jöttem rá, hogy annak az életérzésnek, amit mi megéltünk, van érvényes mítosztartalma, ami olyan egyetemes értékeket és szabadságlehetőségeket hordoz, aminek a viszonylatában azt a valóságot is tudom mérni, amiben létezünk. Marquez, Ajtmatov, Bodor Ádám és Gion Nándor regényeiben az emberi minőségek viszonylatrendszere, a társadalmi meghatározottság azon a fokán karakterizálódott, (az igazság feltárásának „technológiájában”), amilyet addig még nem láttam, és ez felbátorított. Ezen tanulságok tették aztán Somoskőújfalut, szülőfalumat etalonná, a valóságélmény forrásává, úgy hogy én tényleg az embert, és életlehetőségeit akartam láttatni. Mindehhez formai szempontból társultak művészettörténeti és népművészeti tanulságok, minták. Nem volt ez direkt szembenállás a hivatalos politikai elvárásokkal, de már nagyon messze volt a szocreáltól. Önbecsülést, öntudatot adott a kívülállás lehetősége, és egy belső önkontrolt, ami racionalizálta az ideálokat.
A történelem és az idő ledöntötte a falakat, az ideál megpróbált valósággá lenni, ami sajnos nem igazán sikerült „neki”. Valami elkeserítően újrakezdődött, a valóságot felváltotta a látszat a festészetben is, a valóság meg lappang ugyan, de azért időről-időre felüti a fejét, kérlelhetetlenül, brutálisan, szembesítő erővel, megkerülhetetlenül.
Én mindig azt gondoltam, az embernek kell, hogy legyen küldetéstudata, végezze el a dolgát, de az arányok és a lehetőségek mentén, a valóság mértékében. A képek üzenetének tükrében kell majd elszámolni magammal:
„Tudod, hogy nincs bocsánat…”
Egy húsz évvel ezelőtti interjúdnak a végén azt mondtad, hogy az a jó kép, amelyikről át tudod menteni a hitedet a következőre. Most, így szétnézve nálad a munkáid között, számomra úgy tűnik, rengeteg kép van benned, csak az a kérdés, lesz-e elegendő idő megfesteni ezeket, hiszen évi 2-3 képnél többel nem tudsz elkészülni, az óriási méretek és a többszörös festékréteg felhordása miatt.
Amikor az ember fiatalabb volt és lendületesebb meg dinamikusabb, akkor viszonylag gyorsabban elkészültek a képek. Persze akkor is volt, hogy egy képet kilenc éven keresztül festettem. Azért mert egy kép lassan készül, még nem lesz jobb. Ha most magamat mentegetném, akkor azt mondanám, hogy ezek a képek egy kicsit bölcsebbek lettek, de lehet, hogy csak arról van szó, hogy túlgondolkodom őket. Azt remélem, hogy azokat a vizuális részüzeneteket, amit a kép hordoz, majd más is fogja értelmezni, értékelni. Ebből kívülről az látszik, hogy sokkal lassabban, nehézkesebben és talán megfontoltabban festek. Nem jár olyan jól az agyam, mint régebben. Nehézkesebben jutok előre, de közben meg azt merem remélni, hogy ezek legalább annyira fontos üzenetek, mint azok a vitálisabb tartalommal bíró, energikusabb letéttel megoldott dolgok, amiket ezelőtt festettem. Muszáj szembenézni az életkori sajátosságokkal, ami engem egyáltalán nem boldogít. A művész felelőssége, hogy tisztességesen és pontosan reagálja le azt, amit láthatóvá akar tenni. Ennek van egy következetes folyamata, amit végig kell csinálni, aztán, ha közben elfárad a kép, akkor lehet, hogy unalmas lesz, de ha mégis eljutsz odáig, hogy az az üzenettartalom van benne, amit szerettél volna viszontlátni, akkor egy kicsit örülsz, de máris jön a következő kép és kezdődik minden elölről.
Közhely, mert mindenki tudja, hogy néha küzdelem is az alkotás.
Kis túlzással: van, amikor akármilyen áldozat bevállalható azért, hogy az üzenet abban a formában váljon láthatóvá, ahogy ezt a képi szükségszerűség, diktálja. Így előfordul, hogy csak festesz, festesz, vastagszik a festék, de kép helyben jár. Ha szerencséd van, és jön egy tiszta pillanat, ami föltárja mi fölösleges a képen, akkor azt levakarod, és megszabadul attól a tehertételtől, ami gúzsba kötötte. A képen pedig a már jelenlévő részüzenetek válnak főszereplővé. A pusztítás így ugyanolyan része a festés folyamatának (magamat pusztítom), mint a cizelláló formaértelmezés. Azért ez mindig indulati jellegű dühből táplálkozó gesztus.
Ehhez az is hozzátartozik, amikor az egészet levakarod, lesmirglized, és ott van lehullva, a kerítésszélen összecsomósodva, megkövesedve a tehetetlenség bizonyítékaként a festék. Ez is benne van. De lehet megkönnyebbülés is, amikor levakarsz egy képet, és azt mondod, ennyi volt. Küszködtél, hogy életben maradjon, de nem volt érvényes az üzenete annyira, hogy túlélje, hogy formát találjon.
Most nyílt egy kiállításod Egerben.
A kiállítás teljes anyaga az enyém. Ezek mind 2000 után készült képek, többségükben nagyméretűek. Körülbelül tizenöt, 2,5 x 2,75 méteres festmény, a többi kisebb.
De visszatérve az előző kérdéshez, hogy mi van még az ember fejében tartalék, azt mindig az élet hozza, az adott pillanat, hogy mire csodálkozol rá, és mit érzel fontosnak pillanatnyilag láthatóvá tenni, és ez néha fölülírja a régebbi képtervek fontosságát. Tulajdonképpen én mindig festek, akkor is, amikor nem jár a kezem, vagy ha unokázok. Ezt a valóságot élem, ami körül vesz és ebből születik a kép.
Mennyire lehet erős a festészet hatása?
Az ember azt gondolta, hogy Picasso Guernicája után nem fognak többé civileket bombázni. Aztán Jugoszláviában, itt a közvetlen közelünkben is hullottak a bombák, napjainkban meg Szíriában. Akkor most hol tartunk? Miért festünk, miért csináljuk ezt az egészet? Mert a lelkiismeretünk nem bírja ki, hogy ne reagáljunk a saját eszközeinkkel: Nem fog tőle megváltozni a világ, attól félek, de néha azt gondolom mégis egy kicsit. József Attila látta és hitte az igazságot, a világ tele van jó emberekkel, és mégsem jutunk békességre, de azért mégis próbálkozni kell! A művészet embersége kötelez, legalább a szembesítésre.
Hogyan változott körülötted a művészeti világ?
Hittem a népi kultúra átmentésének lehetőségében, de mára sajnos nagyon sok esetben, csak dekoráció, külsőségekben megnyilvánuló motívumcsillogtatás lett belőle, a jelentős tartalmi üzenetek nélkül. Devalválódott, talán a túlhasználtság és a meg nem értés okán, az, ami nemzetmentő erő lehetett volna.
A Bibliában megfogalmazott szeretetalapú hit az acsarkodó világpolitika célpontjává vált, a művészet belső lényegét, feladatát vonva kétségbe. Eljutsz odáig, hogy kezded elveszíteni azokat az identitásbeli fogódzókat, amik útmutatók voltak eddig. Ha régebben kimondtuk hogy Nép, Haza, akkor ezt Petőfitől tanultuk, most politikai szlogenek részeként koptatják ezeket a fogalmakat. Megalázva, kiszorítva érzem magam, mert a valamikori közösségek nagyrésze gazdasági érdekszövetséggé züllött.
Az új kifejezési formákhoz (intermédia, perfomance, installáció, számítógépes grafika, stb.…) nem értek, a rajtuk érkező üzeneteket nem tudom dekódolni. Tőlem idegen ez az eszközhasználat, néha brutálisnak érzem a direkt szembesítéseket, de lehet, sőt talán bizonyos, hogy ezt a kort így lehet csak megszólítani, tehát drukkolok nekik, de én már csak festő maradok.
És hogyan viseled a szakmai féltékenységet?
A szakmai önbecsülés megkövetel egy mértéket. Aki fontosabb üzenetre, igazságra, hitelesebb formára talált, azt talán irigyeltem, még talán bosszantott is, de egészen biztosan inspirált. Ha viszont valaki a kollégák közül díjat, elismerést kapott, annak őszintén tudtam örülni. Mostanra, ha úgy tetszik, egy sor tanítványom már, hála Istennek, meghaladt engem és erre azért igazán büszke vagyok. Ezért is volt fontos a tanítás, mert a fiatalok sokkal előbb észlelik a kor valóságát, mint a felnőttek, volt és van mit tanulni tőlük!
Mit gondolsz az előtted lévő időről, mint művész?
Nem tudom. Az unokáimat szoktam nézni és az jó. Levente tegnap mondta, hogy „Papa, ma még nem is festettünk!” Látom, ahogy rajzolnak, festenek, számukra ez a kifejezési forma ugyanúgy üzenetközvetítés, mint ahogy én ezt az egész festői életet megéltem. Ha az ember visszaigazolást keres, bennük talál, mert miközben folyamatosan kérdeznek a képekről, aközben olvassák az üzenetét. Mindennek oka van a képen, és ezeket az okokat értelmezik. Ne felejtsük el, a művészet megértéséhez legalább annyi alázat kell, mint a teremtéséhez. Kedvenc példám, hogy amikor egyszer Snétberger Ferenc Somoskőben adott szabadtéri koncertet, és néhány lenyűgöző futam után az addig a fűben bogarászó feketerigó felszállt a közeli fenyőfa csúcsára és trillázni kezdett, így fejezve ki azt, hogy ez a hangzásvilág megszólította, és reagált is a „kihívásra”. Azt gondolom, hogy a művészetben nagyon fontos az empátia, a rezonancia, és a kapcsolatteremtő képesség.
Megjelent a Városlakó Magazin 18. számában:
