Kedves Jancsikám!
Remélem levelem jó egészségben és csomagolás közben talál. Ne haragudj, komám, hogy nem írtam gyakrabban, de nagyon lefoglal a munkám meg a berendezkedés. Tudom, itt vágnál közbe, meg a lányok hajkurászása. Hát, itt inkább az unatkozó szépasszonyoké, akik nem igazán szépek, de erre majd még visszatérek.
Jól halad a vasút államosítása, egyre több vonalat veszünk át, nekem kell vizsgálnom a meglevő mozdonyok állapotát, hadd ne mondjam, kérlek, kőkoriak. De az elnök, (nevet nem írok, mert nemcsak nálunk, hanem itt is cenzúráznak, és ha leírom az imádott vezetőnk nevét, lehet, sose ér oda hozzád a levelem, pedig fontos lenn,), most megbízást adott a gépgyárnak új mozdonyok gyártására. Gyere hamar, mert nagy szükség lenne rád a tervezésben, vár a munka! Meg én is, unalmas egyedül lumpolni, iszogatni a bárban. Persze mindig akad magamfajta iszomfráter öreglegény cimbora, de egyikük sem te vagy, Jancsi! Hiányzik a magyar virtus, nem tudják ezek elénekelni, hogy Kis lak áll a nagy Duna mentében. Mikor egyedül rázendítek, csak bámulnak rám boci szemekkel, ugyan mi lelt. Nem értik, hogy ez az igazi boldogság, kapatosan, becsiccsentve hőbörögni, kurjongatni.
A lényegre térek, amiért is rászántam magam a levélírásra. Nos, mindenki az elnök gyönyörűséges feleségét, Évikét (álnév, de úgyis érted) veszi alapul, azt hiszi, ez az átlagos, ilyenek az argentin hölgyek. Nos, nem igazán. Évike kikupálódott, az amerikai nőket majmolja, van is neki miből, úgy öltözködik, mint egy hollywoodi díva. Festeti a haját szőkére, itt mindenki sötét hajú. Tudom, hogy neked is a szőkék a zsánered, meg a szőkés-barnák. Ezért is írtam az elején, hogy asszonyokkal volt liezonom, akik nem szőkék, és nem igazán formásak. Gömbölyűek, húsosak, de nem karcsú derekú töltött galambok, mint a magyar asszonyok, mint Horváthné elvtársnő a másodikról, majd szétpattantak a gombok a kardigánján. Egyszer nem volt türelmem kigombolgatni az apró gyöngyöket, idegességemben letéptem róla, aztán átkoztam magam a türelmetlenségemért, mert fél órát az ágy alatt keresgéltük őket, mire az összes meglett. Mégsem mondhatta otthon az urának, mind a nyolc gombot elhagyta a villamoson. Úriember vagyok, többet nem mesélek, legyen elég, az itteniek mások, nem ruganyosak, hanem puhák, mint a kelt tészta.
Persze, vannak itt magyarok is, de a családnak óriási elvárásai vannak a leendő vőlegénnyel szemben, főleg a hozomány mértékét tekintve. És az eljegyzésig rá sem nézhetsz a lányra, szóval felejtős. Ugyan megismerkedtem egy bálon egy szőke amazonnal, magas, sportos, izmos, piros pozsgás arcú, szőke és vízkék szemű gyönyörűség. Párszor randiztunk, aztán Mathilde meghívott magukhoz vasárnapi ebédre. Engem az asztal végére ültettek, balra, ami kábé öt méter hosszú volt, megafon kellett volna a beszélgetéshez. Az asztalfőn Mathilde papája trónolt, Franz, egyenruhában, ugyan a karlendítés elmaradt, de imádkoztunk az étkezés előtt. Megkérdezte, hogy vajon Kleinről magyarosítottam-e Kissre, s mikor bólintottam, többet nem szólt hozzám. Azóta Mathilde sosem ér rá találkozni velem.
Szóval, kérlek, hozz magaddal egy lányt! Tudom, hogy kicsit későn szólok, de legalább te járj jobban, mint én. Mondanám, hogy hozz nekem is egyet, mindegy, csak szőke legyen és bögyös, de csak a feleségednek adnak vízumot, áttérni meg már nincs idő, hogy elvehess több nőt is. Hogy honnan akasszál le egy tisztességes menyasszonyt néhány hét alatt? Tudom is én, adj fel egy apróhirdetést, ott nem kell kertelni, őszinte lehetsz.
Ölellek, várlak nagyon,
Tibor
Buenos Aires, 1948.03.17.
