Sarlatán, cseh-ír-szlovák-lengyel történelmi dráma, 118 perc, 2020
Agnieszka Holland hetvenéves múlt, de elképesztően termékeny rendező, aki csaknem évente új filmmel jelentkezik. Tavaly az ukrajnai éhínségről forgatott monumentális, szívszorító drámával (Mr. Jones), idén pedig egy változó történelmi korok előterében megjelenő, különleges és ellentmondásos történettel mutatkozott be a Berlinalén. Utóbbit, a Sarlatán című életrajzi drámát mától vetítik a magyar mozik.
A Sarlatán igaz történeten alapszik: a legendás cseh gyógyító, Jan Mikolášek életét dolgozza fel átütő erővel, bénító, fojtogató hangulatú képekben, feszült történetmeséléssel. Mesteri rendező munkája, aki tökéletes arányban adagolja a sötét, nyomasztó jeleneteket a könnyedebb, megkönnyebbülést, fellélegzést jelentő, napsugaras képsorokkal. A filmből nem csak egy különleges élet története bontakozik ki, hanem nézőként a 20. század totalitárius diktatúráinak borzalmas jelenlétét is szinte a saját bőrünkön érezhetjük.
Mikolášek tulajdonképpen füvesember, de pont úgy viselkedik, mint egy – a magyar egészségügyből is jól ismert – régi vágású orvos. Megjelenése méltóságteljes, jól szabott öltönyt visel mellénnyel, senkivel nem kedves, sőt, olykor kifejezetten barátságtalan, morózus. Páciensei doktor úrnak szólítják, ő azonban mindig kissé ingerülten kijavítja őket: „nem vagyok orvos”. De mindenkin segít és majdnem mindenkit meg is gyógyít. A szigorú külső mögött pedig érző szív rejlik: egy angolkóros kisfiú anyjának például ő ad pénzt, hogy elvihesse a gyereket a tengerpart gyógyító napfényébe.
Mikolášek történetébe az ötvenes években kapcsolódunk be, és a meggyötört testű-lelkű idős férfi visszaidézett emlékeiből ismerjük meg az előzményeket: hogyan vált a különös megérzésekkel rendelkező fiú karizmatikus gyógyítóvá, akihez évtizedeken át messze földről zarándokoltak a reménykedő betegek.
A cseh közvélemény a mai napig nem döntötte el egyhangúan, hogy Mikolášek kuruzsló volt-e, vagy rendkívüli tehetségű gyógyító. Bár a film címe Sarlatán, Agnieszka Holland értelmezése egy percig sem vonja kétségbe, hogy Mikolášek valódi gyógyító volt. Az emberek vizeletéből, ránézésre állította fel diagnózisát – a rendelője előtt kígyózó sorban mindenki üvegcsét szorongatva várt türelmesen a sorára –, majd saját receptje alapján készült főzeteivel gyógyította meg őket. Sosem tévedett. Az egyszerű embereket ingyen is kezelte, de betegei között nagy hatalmú, dúsgazdag emberek is voltak: magas rangú náci tisztek, majd a háború után maga a csehszlovák elnök, Antonín Zápotocký. Tehetős kuncsaftjainak köszönhetően rendkívüli vagyonra tett szert, amit az ötvenes évek végén, Zápotocký halála után a hatóságok rossz szemmel kezdtek nézni.
Mikolášek tevékenységének egyetlen eleme sem felelt meg a kommunista rendszer működésének: nem hagyta magát államosítani, gyanús volt a magánélete, sok pénzt keresett, és nem az államhatalom által egyedüliként elfogadott modern orvostudomány szabályai szerint játszott, hanem gyógyfüvekkel és legfőképpen: a hit erejével gyógyított. „Higgyen benne” – ez volt a leggyakrabban elhangzó tanácsa betegei számára.
Kuruzslással, csalással vádolták meg, és koncepciós pert is indítottak ellene és mellette évtizedeken át kitartó asszisztense ellen. Agnieszka Holland magát a pert nagy mértékben dramatizált módon dolgozza fel, de nem ez az egyetlen változtatás, amit az alkotói szabadság tett lehetővé. A rendező Mikolášek és asszisztense kapcsolatát szenvedélyes, gyötrő, és természetesen titkos homoszexuális viszonyként ábrázolja (akkoriban a homoszexualitást még törvény büntette), ami miatt a vallásos Mikolášek egész életében sanyargatta magát, éles köveken térdepelve könyörögve Jézushoz a megbocsátásért.
Miközben a tárgyalására vár, Mikolášek emlékei az első világháború borzalmaitól a harmincas évek rövid, hamisan idilli időszakába kalauzolnak, majd elérkeznek a náci megszállás rettegéssel teli évei, végül az ötvenes évek kommunizmusának nyomasztó, reménytelen korszaka. A két világháború közötti időben vált sikeressé és gazdaggá, és ezt az időszakot a film is napsütéses, gondtalan korként ábrázolja, amikor hosszú nyári délutánokon lehet az aranyló napfényben sütkérezni szerelmünkkel a fűben. Ahogy haladunk előre az időben, úgy húzódik be a történet szinte kizárólag a falak közé: sötét, nyomasztó, enteriőrökben figyeljük a gyógyítót, ahol a szürkeségben egyedül az üvegcsékben felcsillanó, hol citromlé-, hol borostyánszínű sárga az egyetlen meleg szín.
Ahogy egyre többet tudunk meg Mikolášekről, személye úgy válik egyre ellentmondásosabbá. Eleinte csak azt róhatjuk fel neki, hogy a kommunikációja nem elég kedves és empatikus, szívesen alázza meg a neki kiszolgáltatottakat, nem kímélve saját húgát sem – de ekkor még azt hihetjük, hogy a zord külső valóban arany szívet rejt. Ahogy azonban mélyebbre ásunk az emlékekbe, egyre felkavaróbb és megbocsáthatatlanabb titkok bukkannak elő, és innen nézve már érthető az a sokkoló tett, amellyel történetének a filmben ábrázolt része zárul.
És ez az a pont, ahol a néző kicsit becsapva érzi magát, és nem hagyják nyugodni a látottak. Akkor most mi hogyan történt valójában? Az interneten sem lehet sokat olvasni (legalábbis magyarul vagy angolul) Mikolášek perének körülményeiről, nem lehet megtudni, mi is történt pontosan. Talán Agnieszka Holland azt szeretné, hogy most már mindenki felejtse el a filmet kezdő szavakat: „igaz történet alapján”, és mindenki maga döntsön Mikolášek sorsáról, gondolatban a maga befejezését megírva a filmbeli történethez.
Nyugtalanító végkifejlet, megválaszolatlan kérdések, a biztonságot adó lezárás hiánya: a Sarlatán többek között épp ezek miatt válik hosszan kísértő filmélménnyé.
