Hamarosan újra látható a MU Színházban az év egyik legkülönlegesebb előadása: a RAVE megfoghatatlan, mindenkire máshogy ható, transzcendens élményekkel várja a nézőket. Az előadás alkotójával, Cserepes Gyula táncos-koreográfussal, az Atelier 21220 megálmodójával és alapítójával beszélgettünk eksztázisról, táncról és érzékenységet, harmóniát, békét közvetítő sámánokról.
Mit jelent egy táncos-koreográfusnak az eksztázis?
Amikor ezt a kifejezést hallom, akkor egy módosult tudatállapotba kerülő személy képe jelenik meg a képzeletemben. Olyan emberé, aki valamilyen felfokozott, a hétköznapok során, az öntudat által kontrollált viselkedéstől eltérő módon létezik. Ilyen értelemben véve önkívületben van.
Mit takar az eksztatikus testtartás fogalom?
Felicitas D. Goodman, magyar származású amerikai antropológus nevezte el így az általa összegyűjtött rituális testtartásokat. Az ő kutatásai azt mutatták, hogy megfelelő körülmények között (specifikusan előkészített tér és figyelem, bizonyos frekvenciájú és sebességű repetitív hang), az ezekben a pozíciókban eltöltött legalább 15 perc – vagy annál hosszabb idő – eksztatikus élményt válthatnak ki a gyakorlóból. Munkái közül többet lefordítottak magyarra. A Transz – Avagy az ősrégi út a vallásos élményekhez című kötete például a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból kikölcsönözhető.
Ezek minden kultúrára jellemzőek?
Attól tartok, a témának nem vagyok szakértője. Érdemesebb lenne erről antropológusokat és néprajzosokat kérdezni. Megjegyzem, amikor ilyen témához nyúlok egy alkotási folyamat során, törekszem megkeresni szakembereket és konzultálni velük. Vas János egykori néprajztanárom véleményét rendszeresen kikérem ezekben az esetekben. Ha azzal a bizonyos „józan parasztinak” nevezett ésszel gondolkodom a kérdésen, akkor azt mondanám, hogy nagy valószínűséggel minden kultúra rituális testtartása összefügg a transzcendentálissal való kapcsolatteremtés vágyával – ilyen vagy olyan formában.
Hogyan jött az ötlet, hogy ebből előadás szülessen?
Meglehetősen organikusan alakult ez ki. Miután 2018 tavaszán bemutattuk Egyed Beátával Late Night Show című duettünket, arra vágytam, hogy úgy hozhassak létre egy előadást, hogy nem szerepelek benne. Akkor ösztönösen azt éreztem, hogy ezt valamiért három férfi táncossal szeretném csinálni. Ezt tekintem a kezdetnek. Első koncepciómmal, ami Albert Camus: Sziszüphosz mítosza című kötete által inspirálva A bukás művészete munkacímet kapta, nem kaptunk támogatást. Azon az év végén, hazatérve egy több hónapos, embert próbáló külföldi kreációból, melyben előadóművészként vettem részt, súlyos magánéleti válságba csöppentem. Szörnyű állapotban voltam, miközben közeledett a Karácsony. Szinte minden nap valamilyen eseményre (színház, tánc stb.) mentem, mert az emberek társasága, a közösségben töltött idő segített abban, hogy átvészeljem azt az időszakot. Így kerültem el egy előadásra, ami a sámánizmusról szólt. Az előadó – nevére már nem emlékszem – általános ismereteket osztott meg a témáról, majd a végén kipróbáltunk közösen egy testtartást. Rendkívül nagy hatással volt rám. Néhány hét elteltével, még mindig azzal a céllal, hogy magamon segítsek, elkezdtem intenzíven gyakorolni egyedül egy teremben. Közel egy hónapon át majd’ minden nap álltam, ültem, feküdtem a testtartásokban 15-30 perceket. Az élmények zsigerien meghatározóak voltak. Valahogy ebből jött az, hogy a korábban felkért férfi táncosoknak meséltem a tapasztalataimról, és felajánlottam nekik, hogy csatlakozzanak a gyakorláshoz. Érdekelte őket. A tavalyi év tavaszán azt hiszem, közel húsz ilyen eseményt tartottunk. Ebből alakult ki az a közös igény, hogy folytassuk a munkát az így szerzett élményekkel és azok alapján hozzunk létre egy előadást.
Volt-e bármilyen saját terápiás célja ezzel az előadással?
Az előadással már nem volt. Mire annak a létrehozásába kezdtünk, addigra a fent említett tavaszi gyakorlások és egy pszichológus segítségével kikászálódtam a legmélyebb bugyrokból. Maradt még feladat, van min dolgoznom, de ez az én szememben már független a Rave-től. A darabot azért hoztuk létre, mert a közös megéléseink olyan erős hatással voltak ránk, hogy a táncosokkal egyetemben úgy éreztük, ezekre alapozva alkotni szeretnénk valamit együtt.
A különböző országokban, kultúrákban szerzett tapasztalatok segítségül voltak az alkotásban? Vagy teljesen univerzális a Rave eksztázisának világa?
Azt hiszem, hogy mindaz, amit megtapasztaltam ebben az életben, valamilyen módon és mértékben belém ivódott és a részemet képezi mindaddig, míg lélegezik még a testem. Arról nem tudnék nyilatkozni, hogy ezek a tapasztalatok pontosan milyen hatással voltak erre az adott alkotási folyamatra. Ami az eksztázist illeti, arról azt gondolom jelenleg, hogy univerzális: a Föld bármely pontján, ha valaki eksztázisba kerül, akkor valamilyen felfokozott tudatállapotot él át.
„A három táncos, mint három sámán, érzékenységet, harmóniát, békét közvetít.” Ezek a legfontosabb dolgok az életben?
Nem szeretem a kedvenceket és a legeket. Kizárják a többi lehetőséget. Szerintem a fent említett három dolog fontos, de semmiképp sem szeretném őket piedesztálra emelni és szentháromságot csinálni belőlük. Amikor a Rave-en dolgoztunk, akkor épp ez a három dolog vált fontossá. Máskor mások válnak azzá.
Mennyire van szüksége a 21. századi közönségnek az ősi eksztatikus élményekre?
Véleményem szerint a társadalom – azon belül a nyugati kiváltképp – transzcendentális deprivációban szenved. Ösztönösen vágyunk az ilyen élményekre, de egyre ritkábban kapjuk meg azokat. Különböző szubsztanciákkal, póttevékenységekkel igyekszünk kezelni ezt a hiányt. Nem csoda, hogy gyakoriak a függőségek. Ebből a szempontból nézve erősen hiszek abban, hogy szükségünk van transzcendens élményekre.
Hogyan hat az előadás a közönségre? Okozott-e meglepetést bármilyen reakció a közönség részéről? Történt-e bármi különleges, váratlan az előadások során?
Őszintén szólva nem hiszem, hogy előre tudtuk, mi mindent válthat ki a közönségből az előadás. A bemutató előtt volt néhány alkalom, amikor megmutattuk pár embernek. Az ún. munkabemutatók alapján azt azért sejtettük, hogy egy átlagos színházi előadáshoz képest radikálisan másként rezonál a Rave a nézőben. A bemutatón volt egy néző, aki a meghajlás után még kb. fél órán át ült a székén. Pár nappal később összefutottam vele véletlenül a városban. Arról beszélt hosszasan, hogy ilyen zsigeri, mélyre ható élménye még nem volt színházban. Akadt példa arra is, hogy valaki csendben állt és dohányzott a MU Színház kertjében közel egy órán át, majd odajött hozzám és nagy mosollyal az arcán közölte, hogy azonnal táncolnia kell menni. Többen számoltak be meglepő és szokatlan álmokról az előadást követően. Ahogy újra és újra játsszuk, bennem az az olvasat kezd kialakulni, hogy ez az előadás mintha egyfajta lelki és/vagy szellemi tisztítást végezne a közönségben.
Miért 16 éven felülieknek szól az előadás?
Az előadás létrehozása abból a felvetésből indult ki, hogy mi van akkor, ha az üres térben már minden lehetséges tánc létezik, és az előadónak az a dolga, hogy oly mértékben nyissa meg magát, váljon áttetszővé és áteresztővé, hogy az ő testén keresztül bármilyen tánc megjelenhessen. Ahhoz, hogy egy ilyen fokú nyitottságot, ami rendkívül érzékeny és törékeny tud lenni, elérhessenek a táncosok, mindennél fontosabb, hogy biztonságban érezzék magukat. Az előadás strukturált improvizáció, ami azt jelenti, hogy azt tudjuk előre, milyen részek követik egymást és azoknak mi a benső tartalma, de azt sosem, hogy pontosan mi fog megtestesülni a színpadon. Azt gondolom, hogy ezt a szabadságot korlátozhatná, ha közben arra kellene figyelni, hogy egy adott akció elfogadható-e a 16 éven aluli korosztály számára.
Hogyan választotta ki a táncosokat?
Mindegyikőjüket személyesen ismerem. Amikor azon kezdtem el gondolkodni, hogy három férfival szeretnék dolgozni, ők jutottak eszembe. Az eredeti szereposztásban lett volna egy belga fiú, aki később visszamondta a felkérést. Akkor kerestem meg Busa Balázst, mivel az intuícióm azt sugallta, ő lenne a megfelelő harmadik személy.
„A lélek és a szellem egyenrangú párbeszéde a test nyelvén közvetítődik.” Mennyire adják bele a saját lelküket, szellemüket az előadók az előadásba?
Szeretném azt hinni, hogy a lehető legnagyobb mértékben, de erről ők tudnának érdemben nyilatkozni. Abban biztos vagyok, hogy mindvégig a legnagyobb alázattal és konstruktivitással álltak hozzá ehhez a munkához, amiért határtalanul hálás vagyok nekik. Mint minden próbafolyamatban, úgy ebben is megvoltak a nehezebb pillanatok, elakadások és érzelmi kitörések, kifáradások. Ezzel együtt minden pillanatban azt éreztem, hogy közös ügyön dolgozunk. Szerintem az én szerepem sokkal inkább volt facilitáló, mintsem irányító ebben az alkotási folyamatban.
Mennyiben mások az egyes előadások? Milyen tudatos változások történnek előadásról előadásra, és mi formálódik organikusan? Nagyon mások lesznek-e az idei előadások, mint a tavalyiak?
Abból a szempontból, hogy egy adott napon éppen mi fog megtörténni, mindenképpen más minden egyes alkalommal. Ugyanakkor vannak előre meghatározott közös pontok, amolyan útjelzők, ha úgy tetszik. A struktúra állandó és ezen belül az újabbnál-újabb élményeket és tapasztalatokat építjük bele minden egyes előadásba.
Idén van egy női előadó is. Miért?
Busa Balázs idén nyáron külföldre távozott, keresnünk kellett a helyére egy új előadót. Augusztusban egy kétnapos, válogatással egybekötött kurzust hirdettünk, amire a Trafó Kortárs Művészetek Háza stúdiójában került sor. Közel negyven jelentkezőből nagyjából húszat hívtunk el, akik többsége meg is jelent. Fantasztikus embereket ismertünk meg ezen rövid idő alatt és csodálatos élményekkel gazdagodtunk. A másik két táncos, Kelemen Patrik és Takács László is részt vett, segített, és végül közös döntésünk volt, hogy Ábrányi Krisztinát kértük fel arra, hogy csatlakozzon a stábunkoz. Ennek egyszerű oka van: a résztvevők közül ő volt szakmai szempontból a legfelkészültebb arra, hogy a rendelkezésünkre álló rendkívül rövid idő alatt beálljon az előadásba.
Hatott-e az elmúlt hónapok korábban nem ismert helyzete (a COVID) az előadásra? Akár filozófiai/eszmei vagy pszichés szinten, akár a logisztikai szervezés szempontjából?
Praktikus szempontból mindenképpen hatott. A márciusi előadás és több külföldi vendégszereplés elmaradt vagy határozatlan időre elhalasztódott. A kieső bevételek is hatással vannak a darab további sorsára. Arról nem is beszélve, hogy a személyi változások is összefüggnek azzal a helyzettel, amit a kirobbant világjárvány okozott. Azt, hogy a pandémia milyen hatással van ránk pszichés szinten, szerintem majd az októberi előadás után fogjuk pontosabban látni és megérteni.
Milyen emlékezetes visszajelzés érkezett a Rave közönségétől?
Több, egymástól független néző is jelezte, hogy az előadás egy ayahuasca szertartáshoz hasonló élményt jelent számukra. Ezt rendkívül fontosnak tartom, mivel azt hallom ki belőle, hogy ezek szerint a Rave képes valami olyan elemi és mély transzcendens élményt kiváltani, aminek megtapasztalásához egyébként egy nagyon erőteljes szerre lenne szükség.
Kinek ajánlja az előadást?
Szeretném azt hinni, hogy mindenki számára hordozhat üzenetet, élményt. Mondjuk, olyannak, aki szép táncoló emberek látványára vágyik, nem biztos, hogy merném ajánlani. Ilyen szempontból inkább azoknak javasolnám, akik szeretnék átélni a révülés állapotának mélységeit és extrémitásait.
Folyamatosan előadják majd a Rave-et ezután is?
Erre a kérdésre jelenleg nem tudok választ adni. Biztos vagyok benne, hogy ha sikerül megfelelő anyagi és befogadói feltételeket teremteni, akkor szívesen játsszuk még. Ilyen szempontból nem (csak) rajtunk múlik.
Mi készül a Rave után?
Jelenleg a Közép-Európa Táncszínház felkérésére készítek egy előadást a társulatnak: a Bardo-t október 20-án mutatjuk be a Bethlen Téri Színházban. Emellett január óta dolgozok egy új szólón, aminek Fragile a munkacíme. Ennek a bemutatója október 22-én lesz a MU Színházban. Közben a Budapest Kortárstánc Főiskolán tanulok kortárstánc pedagógus MA szakon. Tavasszal fogok szakdolgozatot írni és diplomázni. Az őszi bemutatókat követő időszakban szeretnék produkciós kényszer nélkül kísérletezni és kutatni, együtt táncolni másokkal anélkül, hogy valamit létre kelljen hozni. Ezen kívül egy képzőművészeti performansz bemutatójára készülünk Egyed Beáta táncművésszel és Csasznyi Dénes szobrászművésszel.
Online jegy: https://muszinhaz.jegy.hu/program/atelier-21220-mu-szinhaz-rave-108802
Facebook esemény: https://www.facebook.com/events/325025355422521
