Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
INTERJÚ
„Pokoli divertimento” – Péterfy Gergellyel beszélget Károlyi Csaba.
„Aki szereti a kortárs irodalmat, biztosan tud Péterfy Gergely legutóbbi két regényéről. Az egyikben Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman furcsa barátsága van a középpontban. A másikban a Waldstein család története. Erről is beszélgettünk, meg az eddigi életműről, a műveltség pusztulásáról, a közéletről. És a népszerűségről. Péterfy ugyanis az utóbbi években olyan sikeres írói brandet épített, amelyről érdemes szót ejteni.”
FEUILLETON
Szajbély Mihály Kultúra, populáris kultúra, populizmus – ahogyan Luhmann nyomán látszik címmel írt esszét.
„Luhmann szerint a modern társadalom működését – a korábbi, középpontot és egységet biztosító hierarchia helyett – egymás környezetében létező, egy-egy szerepkör optimalizálásáért felelős, műveletileg zárt részrendszerek biztosítják. A részrendszerek egyenrangúak, de egymás szerepkörét nem képesek átvenni. A gazdaság nem tud igazságot vagy szépséget termelni, csak profitot, a tudomány nem képes szépséget vagy profitot létrehozni, csak igazságot, a művészet nem képes igazságot vagy profitot alkotni, csak szépséget. Ugyanakkor a gazdaság megfigyelése nyomán a művészet létrehozhat szépséget, a tudomány igazságot, a művészet vagy a tudomány alkotásainak értékesítésével a gazdaság termelhet profitot.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Hermann Veronika Mindent anyámról című kritikája Gurubi Ágnes Szív utca című regényéről szól.
„A Szív utca Anna nevű elbeszélője, ahogyan általában a családregényekben szokás, saját kudarcain töprengve jut el családi titkokon és boldogtalan kapcsolatokon keresztül Hirsch Róza nevű ükanyjáig, aki egy alföldi faluból érkezett a fővárosba a XX. század elején, miután Adler Áron nevű férje három gyerekkel magára hagyta. Az asszony állást keres, újra férjhez meg, újabb gyerekei születnek, próbálja emberivé tenni az életet, miközben a legtöbb problémával – ahogyan később minden női leszármazottja – egyedül néz szembe. Hirsch Rózát 1945-ben, a magyar történelem egyik legsötétebb napján a városmajori Bíró Dániel kórházban a nyilasok tarkón lövik. Ekkor lánya – az elbeszélő dédanyja – és annak lányai – az elbeszélő nagymamájának testvérei – már a budapesti gettóba zárva élnek, miközben a Bella nevű nagymama egy Szív utcai lakásban bujkál vőlegényével a nyilasok elől.”
AZ ÉS KÖNYVE SZEPTEMBERBEN
Pál Sándor Attila Fenséges rom című elemzése Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai című posztumusz önéletrajzáról szól.
„Némelyik itteni írás már a töredékek töredéke, a Szétszóratás is, vagy a Gellért, a fürdő atmoszféráját megidéző kis futam szívszorító megszakadásával, majd a végén a vámospércsi föld eladása, és a „Ravasz rókák”. Gyönyörű és megrendítő ez a végfejezet, benne a szinte Arany „Nagyon fáj! nem megy!”-éhez hasonlító pár mondattal. „Nincs kedvem fogalmazni, nincs kedvem alávetni magamat az ábrázolás kötelességének. (…) Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább.” (462.)
A Boldogh-ház, Kétmalom utca megrendítő, nagy mű, ott a helye az Egy ember élete, az Életem regénye, vagy a közelmúltból a Világló részletek és a Magyar Copperfield mellett. Az, hogy félbemaradt, voltaképpen indifferens.
Ez a könyv az említett katedrálisok mellé odaillő, odatartozó rom. Szervesen illeszkedik a tájba, mint egy természeti képződmény. Romjaiban is fenséges.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Géczi János, Jenei Gyula és Marno János versei olvashatók. Kedvcsinálóul a kortárs költészet szellemes hommage-versét, Géczi János egyik darabját ajánljuk:
A fegyverkovács befejezetlen balladája
Hogy szerettek s nyúltak a gatyámba,
megtapogatni, mi benne van,
nem latolgatták, hogy tizenhat vagy
hatvan év függeléke, csak legyen hozam,
mit elérnek, s a munkájuknak érdeme van.
Szép vagy, mondták, amikor a férfi szép,
simogatva a makkja alfelét,
pedig csak keresték dicséretük kegyét.
És belemartak a farpofámba,
körömmel, hogy serkentsenek,
ha nem érte őket utol a vágyam,
mintha lennének lotyók vagy istenek.
Nem terültek szét, ahogyan a beszéd.
Hogy mit adtam nekik? Sarcot?
Löveget? Lucskos szőrt a mellkasról?
Monogramos, bőrre tetovált szívet?
Az életet, amelybe majd’ belehaltak?
És nevét mind a mélyvízi halaknak,
melyek mindje a méhükbe merül?
Megúsztam mindegyiket eskütlenül.
Jó voltam, mondják, és sóhajtanak,
hogy aláhajoltak s rám mozdultak.
És azok voltak ők is, szépek.
Bár redős függönyként hulltak a ráncok
róluk, nyalták kulcscsontom homorulatát,
végül csak mellém aludtak. Ha felriadtak,
rántottak rajtam sok-sok jó nagyot,
és vihogtak, mint úri fapinák.
Nem vitatták, hogy jobb, mint volt amikor,
s azt nyögdécselték, hol a tavalyi bor.
Valami nincs már és valami van.
Keresem ezt, kutatom azt, egyikre
sincs már, oda van, többlövetű szavam
se, csak mindig a rossz, a löttyedt másik.
Az ember bár legyen bévül fiú,
kit kerget az ifjonti mélabú,
a toszásba idővel belevásik.
Csaó, langy mellek, pá, lágy bőrű vádlik,
szevasztok, dús, vértől vastag ajkak,
agyő, agyő, a túl ideviláglik.
PRÓZA
Szülők és más megmagyarázni valók a világban – Schillinger Gyöngyvér, Tillman J.A. és Rácz Péter prózája.
Tárcatár: Kiss Tibor Noé.
Részlet Kiss Tibor Noé Lélektan általában című írásából:
„Anyám szerint pszichológia szakra csak azok mennek, akiknek inkább pszichológushoz kellene járniuk. Emlékszem a lányom arcára, ahogy az anyámat nézte, miközben erről beszélt. Anyám szájából szinte kifröccsentek a szavak, a lányom kikerekedett szemmel bámulta, ingatta a fejét, de a kocsiban már csak nevettünk az egészen. Tizennégy éves volt, az anyám viszont leragadt nyolcnál. Szomorú, de így van. A műanyag könyvjelzők úgy kornyadoznak a polcokon, mint a disznófülek. Erről is a férjem jut eszembe, ahogy hajnali ötkor koccint a konyhában a nagyapámmal, nekem pedig mindjárt oda kell tartanom a vájdlingot a disznó nyakához, hogy belefolyjon a vér, aztán moshatom a belet a trágyadombon, aztán tölthetem bele a véres hurkát, szeletelhetem a zsírszalonnát. Nincs nekem semmi bajom a disznóvágással, megeszem a disznóhúst is, de én nem így akartam leélni az életemet, a férjem mellett viszont csak ez lehetett volna az életem. Éreztem, hogy a férjem lassan kiöl belőlem mindent, ami emberi. Nézem a papírlapokat, valaki rajzolt egy elefántot, és mellé írta, hogy „vándorcirkusz (néha)”. Kunkorodik az elefánt orra, valaki megjelölte a főpostát, valaki berajzolta a nemlétező folyómedret. Ezt akár a lányom is rajzolhatta volna, őt is mindig az érdekli, ami nincs, mintha a saját képzeletében élne. Még megteheti. Szeretek itt ülni, a piros puffon, a katalógusszámokat kívülről tudom, a társadalomrajz és szociográfia 308, a statisztika 310, a kedvencem a 150-es. Lélektan általában.”
SZÍNHÁZ
Molnár Zsófia egy budapesti mozaikkal nyitja meg idei színházi évadot.
„A Démonizált hely, ahová más kirándulni jár nem könnyed kikapcsolódást kínál, pláne éjjeli sötétségben, hanem kicsit fel akarja piszkálni a hely szellemét, elmélyülésre, múltba tekintésre, beleérzésre invitál. És teszi mindezt a választott lakókörnyezetében bizonyos fokig meghasonlott Térey János írásain keresztül. Igazából nem fontos, a kiválasztott részletek honnan, melyik könyvből valók, csak az, ahogyan és amikhez kapcsolódnak – ahogyan a szövegi kontextusból vissza- vagy átlépnek a régi-új, történelmi és személyes kontextusba. (Ugyanakkor egy ilyen beavatás után biztosan más szemmel olvassa újra a regényeket, drámákat és elbeszéléseket az ember, mert bizony tagadhatatlanul kedvet kap az újraolvasáshoz.)”
ZENE
Csengery Kristóf Johannes Kreidler Piano Music by Martin Tchiba című lemezét értékeli.
„Martin Tchiba fölényes felkészültséggel, virtuózan és szuggesztívan zongorázik, otthonos a darabok világában, játékában nincsenek félvállról vett mozzanatok – a zenehallgató számára nem lehet kétséges, hogy személyében a kortárs zene elhivatott tolmácsával van dolgunk. Legszebb álmaiban az új zene minden alkotója ilyen áldozatkész előadót kíván műveinek.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
