A padlót bámulta, tetszett neki a mogyoróbarnából előtűnő, élénk narancssárga meg vanília színű cikkekből létrejött forgó minta. Bár a vanília elég kényes, a munkások surranója télen nyomot hagy majd rajta, sok baja lesz vele Erzsike néninek, a takarítónőnek. Ez az új módi, a faltól falig padlószőnyeg, vagy mi a szösz, leragasztják a betonra, nem kell lehurcolni az udvarra kiporolni. Csak előkapni a porszívót, ahogy a reklámban is szól: Ne rázza ki, ne verje ki, Erikával szívassa ki! Vagy Mónikával? Pedig a porszívó Eta. Nem sokat törődött a divattal, de hallotta, hogy miről beszélgetnek a munkatársnői az ebédlőben.
Arról is tudott, hogy a párttitkár irodáját felújították, látta az új leltárt a könyvelésen. Ez valaha a gyártulajdonos, Kirschberger Leó bácsi szobája volt, a legjobb az összes iroda közül, tágas, az előterében külön titkársággal. Az ablakából az udvarra meg a gyár épületére lehetett látni. Kirschberger mindenről tudni akart, akár csak most a párttitkár. A régi, sötétbarna, faragott diófa bútorokat kihajították, sokáig az udvaron állva porosodtak, majd az egyik brigádvezető becipeltette a raktár sarkába. Mindig útban voltak, nagy helyet foglaltak és a súlyuk miatt alig lehetett megmozdítani őket. Néhány szaki, aki már a felszabadulás előtt is a gyárban dolgozott, megkérdezte, hogy hazavihetne- e belőlük ezt-azt. Nem engedélyezték, később a karbantartók felaprították a szekrényeket az üzemi tábortűzhöz, a kezelt fa nehezen égett és iszonyú büdösen füstölt. A szakik morogtak, hogy ez pazarlás. Lehet, hogy jelentenie kellett volna, talán szabotázs, s most ezért hívatják?
Egyik lábáról a másikra állt, óvatosan, nehogy összekoszolja az új szőnyeget. Jutka, Kovácsné elvtársnő, csak azt mondta, várjon egy kicsit, a párttitkár elvtárs még elfoglalt, azt nem, üljön le közben a fal mellett álló, piros műbőrrel fedett székek egyikére. Nem beszélgettek, a titkárnő elmerült a munkájában, valamilyen poharakat mosogatott, konyak illatát lehetett érezni a levegőben. A többiek azt mesélték, hogy a párttitkárt Napóleon konyakkal lehet jobb belátásra bírni. Nem hitt nekik, a férfi túlságosan szigorú, és mindenben a Pártbizottság utasításait követi. Kovácsné megtörölte a poharakat egy konyharuhával, az ablakhoz tartotta őket, nem volt elégedett az eredménnyel, rájuk lehelt, újból áttörölte. Nem ért rá locsogni.
A párnás ajtó kinyílt, a párttitkár kezével intett, menjen be.
– Ülj le, főkönyvelő elvtársnő.
Ugyanolyan piros szék állt az asztal előtt, mint a titkárságon, biztos, ha több elvtárssal tárgyalt a párttitkár, behoztak még párat. A vendégszék két méter távolságra lehetett, az asztal mögötti karosszék Kirschbergerről maradhatott rájuk, faragott, magas támlával, mint egy trón uralta a helyiséget. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Nincs itt szükség imperialistákra.
– Horváth elvtársnő, megmondanád, mi egy kommonista nő feladata? – tette fel a kérdést teketória nélkül az alacsony, köpcös férfi.
– A marxista eszmék követése és a párt feltétlen szolgálata.
– Nagyszerű, de ez a kommonista férfié is. A nőt kérdeztem.
A párttitkár szúrós szemmel bámult rá. Agya zakatolni kezdett, próbálta felidézni, mit is mondtak erről a szemináriumon.
– Teljesíteni a gyárban előirányzott terveket, jó sztahanovistaként lehetőleg kétszáz százalékkal, hogy újraépíthessük hazánkat, és eredményesen felvegyük a harcot a kapitalizmussal szemben – hadarta, mint egy eminens diák, aki szóról szóra bemagolta a leckét.
– És még? – a férfi felemelte a hangját, látszott, kezdi elveszíteni a türelmét.
– A főzés? – kérdezett vissza félénken, bár eszébe jutott, hogy a modern toronyházakba csak főzőfülkét terveztek, mert a kommunista nő nem főz, csak melegít, adta ki az irányelvet a párt.
– Az is, csak legyen száj, amit betöm vele. Hogy férjhez menjen, családja legyen, gyereket szüljön a hazának, aki aztán jó munkás, jó katona és jó elvtárs lesz! – a párttitkár már majdnem ordított, Jutkának a titkárságon biztosan nem kellett hallgatóznia. – Egy kommunista elvtársnő ne legyen ledér, vigyázzon az erkölcseire!
– Kérem, én vigyázok – nyöszörögte halkan, és lejjebb húzta a térdéig csúszott szoknyáját, de a férfi belefojtotta a szót.
– Melyik férfi tetszik neked?
– Vlagyimir Iljics.
– Szóval egy orosz elvtárssal cicázol? Tudtam! Titkos szeretőd van, ezért utasítottad vissza Kiss elvtársat a Pártbizottságtól, meg a szövőnők brigádvezetőjét is.
– Dehogy, Lenin elvtársról beszélek.
– Az más, ő mindannyiunk példaképe, és már mint férfi nem sok vizet zavar. Viszont neked, főkönyvelő elvtársnő, példát kell mutatnod a kommonista erkölcs terén. Egy hónap múlva mutasd be nekem a vőlegényed, hozd el magaddal az üzemi bálra! Elmehetsz.
Aznap kihagyta a túlórát, hogy odaérjen a Rákóczi úti hirdetőbe. Gondosan megfogalmazta az elvárásait, kicsit drága lett az apró, de nem akart zsákbamacskát venni. A hibát viszont nem vette észre:
Értelmiségi, tudományos vagy művészeti vonalon dolgozó, mélyérzésű, meleg kedélyű, kellemes külsejű, harminckettő-harmincnyolc éves, igazi jó kommunista elvtárssal megismerkedne, erős elfoglaltsága miatt ez úon, kifejezetten előnyös külsejű, diplomás, harmincas asszony, szórakozás és szemináriumi együtt tanulás céljából. Házasság is lehetséges. Csak igazán komoly, nem mindennapi elvtárs válaszát kérem, teljes névvel és címmel, Együtt tovább jeligére.
