Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Láng Zsolt Satmarer címmel írt esszét a szatmári zsidóságról.
„Nemrég magyarul is kiadták Deborah Feldman önéletrajzi regényét: Unortodox – A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek (fordította Getto Katalin, Libri Könyvkiadó, Budapest, 2020). Az angol eredeti (Unorthodox: The Scandalous Rejection of My Hasidic Roots. Simon and Schuster Publisher, New York, 2012) szerzői előszava a következő bekezdéssel indít: „Satu Mare (Hungarian for Saint Mary), or Satmar, in Yiddish, is a city on the border of Hungary and Romania…”, azaz magyarul: „Satu Mare (magyarul Szűz Mária), jiddisül Satmar, város Magyarország és Románia határán. Vajon miért kapta egy haszid szekta keresztény szentről a nevét? Nos, úgy történt, hogy a második világháború idején egy bizonyos Kasztner Rudolf ügyvéd, újságíró több zsidó elöljárót megmentett a haláltól, köztük az említett város rabbiját is. Később ez a rabbi Amerikába emigrált, és volt híveivel, illetve másokkal együtt megalakította azt a haszid közösséget, amelyet volt városáról nevezett el. Más rabbik is gyakran jártak el hasonlóan, ekként is igyekezve megőrizni a holokausztban elpusztult híveik emlékét.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csehy Zoltán A legkitartóbb című recenziója Cselényi László Akadályok földje című kötetéről szól.
„Cselényi László érett költészete „monomániás” unikum, több szempontból sem hagyományos líra. Olykor magát a verset sem hozza létre, hanem partitúrát kínál, mely az olvasási irányok felszabadítása, a befogadott idegen hangok sokfélesége miatt különféleképpen szólaltatható meg. Aleatória, John Cage-féle chance music, posztszerializmus: hogy értelmezzük a szokatlan poétikai helyzetet, ilyen és hasonló zenei mankókat érdemes használni. Ez a zenei fogantatású regiszter a programozott véletlen költészete lesz, a tömbökké tagolt, számozott, mozgó szövegegységeké. Cselényi számára az irodalmi hagyomány az azt újraaktiváló tudatban a híres mallarmé-i kockadobás „szabályai” szerint működik, és az egyetlen könyvvé írandó, szerkesztendő, önazonosságát minduntalan megkérdőjelező szövegben lényegíti jelenné és jelenlétté magát.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Szilasi László Kései házasság című regényéről két kritika szól:
Visy Beatrix: „Right Here Waiting For You”
„Hiszen a történet nem több, mint egy, a hatvanas években kezdődő és napjainkban lezáródó viszony története, kései elégtétellel, házassági papírokkal, a megözvegyülés szomorúságával, nagy sóhajával. Egy tisztes novellára vagy elbeszélésre elegendő anyag. Regényhez kissé sovány. Ráadásul egy olyan regényhez, amelynek választott elbeszélésmódja, felépítése, távolító gesztusai még a meglévő anyagot, történetet is feltördelik, biztonságosan szárazra, messze helyezik az olvasótól, hiába ugrik fejest az emlékezés medencéjébe a hetvennégy éves főszereplő a regényt keretező uszoda-jelenetben, „hogy a víz felszíne alatti suhanás másodperceiben szaggatottan és szigorúan végiggondolja az életét.”
Bazsányi Sándor: Különös regény
„Az emléktagoló úszásfolyamattal párhuzamos történetmondás „szaggatott és szigorú” rendjéhez társul a nyitófejezetbeli medencébe ugrás „dallamos mozdulatához” fogható hangfekvés, amelynek reflektált szentimentalizmusából fakad a regényszerkezetté duzzadó epilógushangulat, maga a Kései házasság című epilógusregény, amelynek legvégén a történet hőse szépen kiszáll a vízből és megszárítkozik: „Amikor végzett az emlékező hosszaival, Ilma kimászott a medencéből, és kiállt a rajtkövére.” Ilmával együtt Szilasi is leúszta az „emlékező” regény fejezetnyi „hosszait”.”
VERS
Ebben a számban Halmosi Sándor, Jász Attila és Vörös István versei kaptak helyet. Kedvcsinálóul Vörös István egyik versét idézzük:
Ezra Pound cserbenhagyása
Az alvilágba lépve Ezra Pound reménye
feltámadt, megcsapta a diktatúraszag.
Itt végre nem kell bámulni az égre,
valami fontos mindig árnyékban marad.
És fölharsant valahonnan Amerika-
ellenes szózata, de érthetőbben, mint a
versei, miket nem értett senki soha,
de ő csak énekelt, írta és írta
a titkos, hosszú, sodró éneket,
melyben a zűrzavart egyszer renddé kavarta.
Így nem is mondhattak róla ítéletet.
A rosszabb énjét mindenki az ő nyakába varrta,
mindenki tudta, hogy egy félőrült barom,
csakhogy géniusz is a maga módján,
bűvöletében tartotta a hatalom,
vérfelhőben vágtató hímboszorkány.
Már előre féltek tőle az ördögök,
a pénzt nem fogadta el tőle Kháron,
a pokol sosem klubként működött:
Ki itt belépsz, nem lehetsz a barátom!
PRÓZA
Két hazai „kis színes” (Ménes és Balássy) és két családi mérleg (Szív és Fecske).
Balássy Fanni, Fecske Csaba és Ménes Attila prózája.
Tárcatár: Szív Ernő.
Részlet Szív Ernő: Zsuzsika Árvaság (10.) című írásából:
„A másik megjegyzést Háy János legújabb könyvénél is olvastam. Lányt szeretett volna az édesanyja, mondta is neki, a gyerekeknek. Nekem is mondta az anyám. Kislányt szerettem volna, tudod-e. Egy másik Zsuzsikát szerettem volna. Legyek én, újra, kicsivel jobb változatban. Ezt akarják a szülők, apám se bírta a változást, hogy nem olyan lett belőle, mint amilyen ő. Nem én vagyok. Olyan legyen, mint én, minden én legyek.
Egy Zsuzsika. Az, hogy én ez vagyok, hogy ilyenné lettem, kezem, lábam, fejem, az, hogyan is mondjam csak, nem kielégítő? Nem ez a termék volt várva. Nem egy ilyen cikk? Nem vagyok jó? Elég? Csak valami, valaki helyett vagyok?
Ezek gyanútlan megjegyzések. A legolcsóbb megszólalásainkkal ejtjük a legnagyobb vágásokat. Végtére is mindenki gyanútlan. Az is, aki meglepetést okoz, az is, akin okoznak. Ne vedd föl. Nem kell mellre szívni. Tényleg nem kell.
De azért az, hogy élsz, tényleg nem evidencia. Ha az ember elveszti a fiatal feleségét, aki már két gyereket szült neki, majd valamivel később elveszti 17 éves nagyfiát is, nyilván mellre szívja. Olyan könnyű az evidencia, mint a buborék. Ssss, így fújod el, emberi élet, ssss, te maradsz árvának, aztán értekezz, mit szerettél volna.”
ÉPÍTÉSZET
Torma Tamás a budapesti Széllkapuról írt építészetkritikát.
„Működik tehát itt, a közepén állva az elvarázslás? Működik. És az igazi varázslat hatása alatt sosem a forintszámlálóra figyelünk. Pedig a különleges parkintimitásnak azért itt-ott más ára is volt – és nem csak a ráfordított százmilliók tükrében nézve. Az a szinte mellékes követelmény például, hogy a park éjszakára bezárható legyen (hasonlóan a Millenáris korábbi évtizedeihez – ja, és a park változatlanul maradt határozottan nem kutyabarát!), építészeti főszereplővé vált, hiszen a Margit körút és a Kis Rókus utca felől méretes betonfal veszi körül. Számomra maga a többszintes névadó építmény, a fémszerkezetes Széllkapu is a Kedves Hiábavalóság emlékműve, hiszen nagyon nem vezet sehová – csak az autós átmenő forgalmat volt hivatott áthidalni –, mégis inkább kedves, mint riasztó emlékmű ez.”
FILM
Báron György Koreeda Hirokazu Az igazság című filmjét és abban Catherine Deneuve színészi játékát értékelte.
„Valódi jutalomjáték ez a hatvanas-hetvenes évek antiszexszimbólumának, a megközelíthetetlenül hűvös, gyönyörű Deneuve-nek. Érezhetően annak szánták, s hogy gyengére sikerült, abban csak részben a főszereplő a ludas. Ő is, persze, elvégre fénykorában sem gazdag, árnyalt színészi eszköztárával, hanem lenyűgöző megjelenésével hatott a vásznon. Erős kisugárzása volt, különösen, amikor riasztóan jéghideg szőkéket alakított, Buñuelnél, Polanskinál. Ám a varázs az idővel megtört. A matrónakorba ért Deneuve ebben a filmben nem nyújt többet egy igyekvő vidéki epizódistánál.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
