A Magyar Mozgóképszemle által legjobb női főszereplőnek választott Sodró Elizával az EJI készített interjút
Lételeme az egyszerre elmélyült és önfeledt játék. Tiszta lényeglátását leheletfinoman szövi bele szerepeibe, amelyek ezáltal valódi sorsokká formálódnak a színpadon. Hivatása hamar kiválasztotta, a My fair lady Elizája után elnevezett kislány gyakran édesapja zöldséges botjában tüsténkedett, mert már akkor vonzotta a szerepjáték: különböző emberekkel találkozva különböző tartalékokat emelt felszínre önmagából. A HVG által „a legmenőbb fiatal magyar színésznők” között számon tartott Sodró Eliza most újra tarolt: A Foglyok című film Sárájaként elhozta a Magyar Mozgóképszemle legjobb női főszereplőjének járó díjat.
– Az Oscar díjas Deák Kristóf által rendezett Foglyok erős film, a levegőben vibrált, hogy lesz visszhangja. (Egy budapesti családot a hatalom képviselői a saját lakásukban ejtenek foglyul magyarázat nélkül, az abszurd helyzet pedig számos váratlan fordulatot szül.) Számítottál személyes sikerre?
– Szinte biztos voltam abban, hogy a film díjat kap, arra azonban nem készültem, hogy magam is részesülök az elismerésben. A díjátadó estélyén pont előadásom volt a Radnótiban, az Egy piaci napot játszottuk. Erről a darabról tudni kell, hogy szünet nélkül megy, és minden szereplő végig a színpadon van, ezért nem volt információm a díjátadó alakulásáról. Amikor lejöttem a színpadról, láttam, hogy üzenetem érkezett: díjat kaptam! Iszonyatos kapkodás kezdődött, még egy elegánsabb ruha sem volt nálam. Gabival, aki másodállásban a Radnóti Miklós Színház női öltöztetője, főállásban pedig „Jótündér”, áttúrtuk a lejátszott jelmezeket, végül találtunk egy vállalható darabot, magamra kaptam, és átsétáltam a Vígszínházba. Az ünnepség-részről lemaradtam, már csak a koccintásokra értem oda, úgyhogy Osváth Gábor és Dreissiger Laci, (a film producerei) rögtönöztek nekem egy mini díjátadót, amin igyekeztem hitelesen meglepődni és meghatódni.
– Kifejezetten közel állnak hozzád a drámai, történelem érintette szerepek. Egyetemistaként játszottál az Auschwitz működik című előadásban, ahol a francia Anna Frankként ismert Héléne Berrt alakítottad. A Foglyokban szintén kontrasztos szerepet osztottak rád.
– Már a forgatókönyvből kiderült, hogy bár ez a film egy picit vígjáték is – ügyesen lavírozik az öniróniából fakadó humor és a dráma között – én inkább a drámai szálat cipelem. Gondoltam is: na, megint a viccesek „viszik el a tejfölt”! Sárának végig erős morális dilemmája van, a mérleg egyik serpenyőjében van a család szeretete, a másikban a rendszerbe vetett hite, a két oldal azonban ebben a helyzetben erősen egymásnak feszül. A háttérben folyamatosan fokozódik a feszültség, mert semmilyen információt nem lehet tudni arról, hogy miért tartanak fogva minket a saját lakásunkban. Ilyenkor az ember ösztönösen spekulálni kezd: a félelemtől és a bizonytalanságtól beindul a fantázia, és a legrosszabb eshetőség tűnik a legvalószínűbbnek. Sára is beleesik ebbe a csapdába, végül majdnem végzetes helyzetbe sodorja a családját.
– Lélektanilag mit adott neked Sára szerepe, illetve maga a film?
– Megerősítette, hogy ha az ember benne van egy ilyen súlyos helyzetben, nem végig éli meg azt traumaként, mert nem lehet folyamatosan szenvedni. Jön egy zsilip, ami ilyenkor lezár, és mintegy külső, racionális szemlélőként tekintünk a velünk történő eseményekre, és önmagunkra. A másik, amin sokat töprengtem a történet kapcsán: a hazugság természete. Mi számít hazugságnak, mikor bűn, mikor megbocsátható? Legitim-e ha a családunkért, vagy a túlélésért hazudunk? Meddig lehet legyinteni a hatalom hazugságaira, és hogyan tudunk fellépni ellene?
– Mindig ennyire elmélyülsz a szerepek lélektanában? Utánaolvasol a kornak, amelyben épp játszol?
– Igen, ezt a színészi munka fontos részének tartom. Mikor felépítek magamban egy szerepet, bizonyos dolgokat kölcsönadok neki a saját életemből, a többit pedig elképzelem. Ahhoz azonban, hogy a fantáziám jó nyomon induljon el, fontos ismernem a kort, illetve annak a világnak, annak a közegnek a működését, hatásait, amelyben az adott karakter él és mozog. A 20. század különösen izgalmas ilyen szempontból, hiszen a mai napig elevenen hat ránk, cipeljük terheit, lenyomata ott van a mindennapjainkban. Úgy gondolom, több színházi rendező felismerte ezt, nem véletlen hogy sok darab boncolgatja ezt az időszakot, mert bőven vannak kérdések, amelyekkel a kor kapcsán még ma is foglalkoznunk kell.
– Mit gondolsz, egy darab sikerének a közönségben kiváltott katarzis a fokmérője?
– Színészként a katarzist nem tudjuk garantálni, az mindig a nézőben születik meg. Hozzá tudjuk segíteni persze a darabon, a szerepeken keresztül, de tőle függ, hogy mit emel át abból a saját életébe, mit tart magára érvényesnek és mi az, ami segítheti feloldani a legbelsőbb blokkjait. Érdekes ugyanakkor az is, hogy egy-egy darab mindenkinek mennyire mást jelent, ezért nem lehet az mondani, hogy kizárólag így, vagy úgy lehet jó színházat csinálni. Erre nincs szabály. A nehézsége és szépsége ugyanaz: minden nézőhöz máshogy lehet utat találni.
– Gyermekkorod óta hegedülsz, a pandémiás helyzet okozta kényszer bezártságban gyakrabban vetted kézbe a hangszert?
– A szomszédokra való tekintettel nem gyakoroltam hosszú órákat otthon, nem is tartom magam különösebben tehetségesnek e téren. Azt szoktam mondani, hogy két b-ig és három keresztig vagyok hitelesítve, a többi hangnem már jóval túlmutat a komfortzónámon, bár tény, hogy ha ráveszem magamat és sokat gyakorolok – milyen meglepő – érezhető a fejlődés. A Radnótiban egyébként szoktunk tartani örömzenélést, főleg a premierek után, olyankor bátrabb vagyok, mert a barátaim előtt nem szégyellem a bénázást sem. Zenélni, danolni jó. Felszabadító.
– Úgy, mint a motorozás is?
– A balesetem óta visszafogottabb vagyok, de igaz, hogy a motorozás gyermekkori szerelem volt. Ez családi örökség, apukám és nagybátyáim rendszeresen motoroztak, 17 évesen egyfajta beavatásként gondoltam az A1-es jogsira. Szerettem az egész miliőt, a motorosok nagyon jó fejek, igazán összetartó közösség. Köszönnek egymásnak, megállnak és segítenek, ha látják, hogy a másik bajban van és az út szélén rekedt. Én is megállok, bár a műszaki képzettségemet tekintve általában csak abban tudok segíteni, hogy merre van az előre.
– Visszatérve a színházra: készül már a Radnóti az őszi szezonra? Miben láthat majd téged a közönség?
– Hat bemutatóval, köztük két ősbemutatóval készül jövőre a színház. Az én feladataim a Csapodár Madárkában, a Don Carlosban és a Vad nyomozókban várnak. Addig azonban talán még jut egy szelet a nyárból. Jó lenne a szerelmemmel kettesben megpihenni picit, és magunk mögött hagyni az elmúlt hónapok hullámait.
Sodró Eliza gyermekkorát Pilisvörösváron töltötte, középiskolai tanulmányait a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végezte drámatagozaton. Az érettségi után egy évet Berlinben élt. 2010-2015 között a Kaposvári Egyetem színművész hallgatója volt, egyetemi gyakorlatát a szombathelyi Weöres Sándor Színházban végezte, a Radnóti Miklós Színháznak 2016 óta tagja. Klasszikus és kortárs darabokban egyaránt rendszeresen játszik. A filmek világa is közel áll hozzá: a Foglyok mellett a Toxikomába, a Lepkelányban, az Egynyári kalandban és a Rokonokban egyaránt láthatta a közönség. A POSZT-on 2017-ben elhozta a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díjat.
