Megjelent az Eső folyóirat idei első száma
A járványügyi helyzet és a finanszírozás átmeneti nehézségei után a napokban került az újságos standokra a Szolnokon szerkesztett Eső c. irodalmi lap idei első száma. Mindez azt is jelenti, hogy ebben az évben a megjelenések besűrűsödnek, s a következő számok kéthavonta (augusztusban, októberben és decemberben) jelennek meg.
A versek, novellák, recenziók mellett ezúttal Oravecz Imre, Markó Béla és Petőcz András írtak jegyzeteket a kor falára, azaz A for kalára c. rovatba. Egy kisebb, cigány témájú blokkba Háy János, Jónás Tamás, Jánoki-Kis Viktória, Saád Katalin és Haász János írt szépprózát, de olvasható a lapban novella többek között Ferdinandy Györgytől, Darvasi Lászlótól, Jászberényi Sándortól és Csabai Lászlótól, illetve versek Bánki Évától, Filip Tamástól, Farkas Wellmann Endrétől, Lázár Balázstól, Fenyvesi Ottótól, Fecske Csabától…
A címlapon és belső illusztrációkként Nagy Dénes munkáit láthatjuk.
Oravecz Imre
ALKONYNAPLÓ
( Függőség ) Talán még nem fertőzött meg a vírus, de a tekintetben már mindenképp áldozata vagyok, hogy naponta több órát töltök a róla szóló hírek olvasásával, nézésével, hallgatásával.
( Tv, film ) Este már sem írni, se olvasni nem tudok, ezért mosogatás után jobb híján tv-t nézek, főként játékfilmet. Csakhogy a legtöbb rossz, fércmű. Egy darabig reménykedem, hogy megjavul, aztán kikapcsolom a készüléket, és ha kedvemre való a történet, az ismertető és a látottak alapján képzeletben kijavítom a filmet, és levetítem magamnak.
( Égetés ) Kettévágom az egyik oldalán már használt A4-est, és takarékosságból írok az így nyert két fél lap szabad oldalára. Nem őrzök meg kéziratot, se a véglegeset, se a piszkozatot. Nem kell az senkinek. Legalábbis erre következtettem abból, hogy az intézmény, amelynek tiszte lenne ilyesmit gyűjteni, soha nem kért tőlem. Vagy mert nem tart jelentős szerzőnek, vagy mert úgy gondolja, kézirat, mint olyan, nem keletkezik többé, az írók ma már számítógéppel írnak. Amikor feleslegessé válik egy ilyen fél A4-es, menten összegyűröm, és egy erre a célra rendszeresített papírdobozba dobom. Midőn a doboz megtelik – elég gyorsan, mert sűrűn ítélem rossznak, amit írtam, áthúzom, és másik fél lapon előlről kezdem –, kiviszem a pajtába, és egy nagy fekete műanyag zsákba ürítem a tartalmát. Mikor a zsákba sem fér már több, átmegyek vele a kertbe, és kirázom belőle az egészet arra helyre, ahol a növényi hulladékot szoktam elégetni. Kupacba igazítom, és alágyújtok. A galacsinok gyorsan lángra kapnak, szétnyílnak, kisimulnak, vonaglanak, ahogy emészti őket a tűz. A betűk, szavak felizzanak, megfeketednek, megszürkülnek, és elhamvadnak. A kupac szélén némelyik papír épségben marad. Fogom a vasvillát, középre terelem, ahol gyorsan megsemmisül. Általában közömbösen nézem e tömeges máglyahalált, de egyszer furcsán éreztem magam. Ez akkor volt, amikor a regényírásból kifolyólag végzett, többéves kutatásom melléktermékeivel, a megannyi rendszerezetlen dokumentummal, jegyzettel, cédulával végeztem hasonló módon. Talán mert rengeteg munkám feküdt benne, kissé megrendültem. De azzal vigasztaltam magam, hogy úgy sem érdekeltek volna senkit, vagy ha mégis, olyan összevisszaságban voltak, hogy nem lett volna ember, aki kiigazodott volna rajtuk.
( Járvány ) Jegyzeteimben sűrűn emlegetem a Covid–19-et. Vajon tudja-e majd a most hároméves B. ötven év múlva, mi volt az. Aligha. Kénytelen lesz utánanézni az interneten. Ha lesz még az akkor, vagy valami más, amit igénybe vesz, ha kíváncsi valamire.
( Cáfolat ) Az Ondrok gödre egyik fejezetében arról elmélkedem, hogy a dűlőnév ellenáll az elmúlásnak, örök életű. Tévedtem. Némelyik máris kilehelte a lelkét. Csak annyi kellett hozzá, hogy megszűnjön a földművelés, és két nemzedék ne hallja, ne vegye a szájára. Ha szóba elegyedem valaki fiatallal a határban, és a régi illemnek megfelelően az iránt érdeklődöm, hová megy, egyre sűrűbben kapom a választ: arra a hegyre vagy abba a völgybe, és közben mutatja a kezével. Nem nevezi meg, nem tudja.
( A kiírásról ) Egy olasznyelvű, YouTube-os videóbeszélgetés során, amelyet az 1972. szeptember milánói kiadója szervezett, és amelyben én a kérdésekre tolmács segítségével válaszoltam, egy kommenttel bejelentkező olvasó azt kérdezte, milyen érzés, hogy a könyvvel egyszer s mindenkorra kiírtam magamból annak tárgyát, a lelki válságot. Nem ismerem ezt az érzést, feleltem, nincs ilyen. Hiedelem, hogy az íróra ilyen jótékony hatással van az írás. Ha személyes trauma is hajtja közben, az eredmény attól nem szabadítja meg. Az vele marad, azt cipeli tovább. Én legalábbis ezt tapasztalom.
( Covid–19, 7 ) Annak idején magam is megnépszavaztam az Európai Uniót, de az a gyanúm, hogy ha nem lépünk be, akkor nem volna átjáróház az ország, és jobbak volnának az esélyeink a járvány elleni küzdelemben.
( 3×25 ) 25 év múlva M. öregember lesz, M. L. negyven éves, B. huszonnyolc. Újabb 25 év, M. talán nem él már, M. L. rég nyugdíjas, B. még innen van a hatvanon, és aktív. Ők ketten az utolsók az ágamon, akik még azt mondhatják a gyerekeiknek, unokáiknak, hogy ismertek, emlékeznek rám, ilyen és ilyen voltam. Ha lesznek gyerekeik, unokáik. Ha nem, akkor senkinek nem beszélnek rólam. Ha olykor eszükbe jutok, előveszik valamelyik könyvem, és felütik. De az is lehet, hogy nem szeretik a dolgaimat. Pár pillanatra abbahagyják, amivel foglalatoskodnak, és elgondolkoznak, vajon hány éve is már annak, hogy meghaltam.
( Dedikálás ) Eszembe jutott, hogy a 2013-as könyvhéten egy olvasó, egy fiatal nő az 1972. szeptember egy régi példányát tette elém, és megindultan azt mondta, hogy ez a könyv megmentette az életét. Nyilván nem szó szerint értette, de különösnek találtam, hogy amit velem a szenvedés íratott, az őt megvigasztalta.
( Alvás ) Alvás után mindig fáradtan ébredek. Elképzelem, milyen kimerült leszek majd a Nagy Alvás után.
