Teljes titoktartás (Les traducteurs). R.: Régis Roinsard. Bemutató: 2020. július 23. Forgalmazza a Mozinet.
Még tinédzserként egy családi nyaraláson laptopon néztem A hosszútávfutó magányosságát, amikor a film közepe környékén az akkor tíz éves öcsém belekukkantott a képernyőbe és annyit mondott, hogy „ja, ez az a film, aminek a végén nem fut be a futó a célba”. Abba bele se menjünk, hogy mennyi esélye van annak, hogy egy szuperhősfilmeken szocializálódott kisfiú valamiért pont ennek a filmnek a végét ismeri, de arra jól rávilágít, honnan indul a Teljes titoktartás cselekménye.
Az emberek ugyanis elképesztően félnek a spoilerektől, és bár hiába tudjuk azt, hogy egy igazán jó könyvet vagy filmet nem a végső csattanó viszi el a hátán, mégis jobban szeretjük azt, ha úgy találkozunk először egy történettel, hogy annak minden eleme ismeretlen a számunkra. A Teljes titoktartás című filmben egy könyvkiadó nagysikerű könyvtrilógia utolsó részének megjelentetésére készül, ám annak érdekében túlságosan messzire megy, hogy a szöveg ne szivároghasson ki.
Régis Roinsard filmje nem sokat bajlódik az expozícióval, és már a film ötödik percében abban a francia luxusvillában találjuk magunkat, ahol kilenc fordító a külvilágtól teljesen elvágva szimultán fordítja a könyvet. A munkakörülmények egyszerre ideálisak és rémisztőek: a fordítóbunker felszereltsége ugyan vetekszik egy luxusszállodáéval, de a szigorú napirend, a marcona biztonsági őrök és a kóddal nyíló ajtók némileg nyugtalanítóak.
A kiadó vezetője azonban hiába tesz meg mindent annak érdekében, hogy a könyv szövege titokban maradhasson, és szinte lehetetlennek tűnik, hogy a bunkerből valaki kijuttasson bármilyen információt, egy ismeretlen e-mail címről mégis elkezdik őt zsarolni. Ekkor kezdődik a nyomozás, és persze ahogyan lenni szokott, mindenki gyanús és persze a fordítók egymáshoz való viszonyát is alaposan felforgatja a vádaskodás.
A Teljes titoktartás egyik nagy erénye, hogy a különböző országokból érkezett fordítók (és színészek) között jól működik a kémia. Nagyon izgalmas például a dán Sidse Babett Knudsen saját drámája, Alex Lawther jól hozza a rejtélyekkel teli brit egyetemistát, Maria Leite is hiteles vagány kívülálló nőként, és külön kiemelném Manolis Mavromatakist, aki eddig szinte kizárólag görög produkciókban játszott, de itt olyannak tűnik, mintha egész életében francia filmekben játszotta volna a hanyatló értelmiségit, pedig csak a szerep kedvéért tanult meg franciául. Egyedül talán Olga Kurylenko az, akinek a szerepe kissé túlerőltetett és kicsit kilóg a fordítók közül.
Jót tesz a történetnek a többiekkel szemben bizalmatlan olasz fordító, a fontoskodó és karrierista Riccardo Scamarcio szála, aki leginkább a megbízójának, a kiadót vezető Ericnek (Lambert Wilson) akar megfelelni. Lambert Wilson tökéletes a pénzéhes kiadó vezetőjeként, aki bármire képes lenne azért, hogy minél nagyobbat kaszáljon a könyvsorozattal, amelynek rejtélyességéhez az is hozzátesz, hogy szerzője ismeretlen a nagyközönség számára.
A Teljes titoktartás bestselleréhez hasonlóan a film cselekménye is egy kirakósra kezd el hasonlítani egy idő után, és természetesen a leggyanúsabb szereplőkről sorra kiderül, hogy ártatlanok. A fordulatos belső nyomozáson túl a film azt a kérdést is felteszi, hogy van-e egyáltalán olyan kulturális/gazdasági érdek, ami indokolttá teszi azt, hogy valaki totális hatalmat gyakoroljon mások felett. A választ a Teljes titoktartás tanulságos módon adja meg, és valahogy a film jól passzol ehhez a furcsa évhez is, úgyhogy a nézőknek jó lehetőség a mozikba való visszatéréshez is.
