Kisfiú sétál az anyja kezét fogva. Nyár van, nagyon meleg nyár, a fiún rövidnadrág és póló, zokni és szandál, anya valami eseményhez öltözött.
A bevásárlóközpont ajtaja szűken nyílik, bent fúvatják a jeges levegőt, de előtte még a bevásárlókocsikhoz mennek.
Anya kinyitja a táskát, előveszi a lángos nagyságú pénztárcát, zörgeti benne az aprót. A kisfiú a szürke betont bámulja, aztán elnéz a távolba, ahol az apja ül a kocsiban és lehúzott ablaknál dohányzik. Apa soha nem jön be a boltba, ez neki rangon aluli, gondolja a kisfiú, ahogy többször hallotta is tőle. Talán ha mosógépet kellene venni, akkor kiszállna a kocsiból, hogy intézze a jótállást, mert az a legfontosabb.
Anya összezárja a pénztárcát és csípőre teszi a kezét, nincs százas. Már megint hová lettek a százasok?
Kisfiam, mondja a nő, szaladj vissza apádhoz és kérjél tőle egy százast, különben nem tudjuk kihozni a húsz kiló mosóport.
De nála sincs apró, mondja a fiú, és megint a szürke betont nézi, amin csokipapírokat kerget a szél. A hangosbemondó bemond egy rendszámot, az asszony fölkapja a fejét, de fejben egyeztetve nem az övék. Honnan a csudából veszed, hogy nincs apádnál apró? – dünnyögi az asszony, most már a gyerek is bosszantja.
Hát, onnan, mondja a fiú, hogy délután a nagy melegben kértem tőle egy fagyit, és azt mondta, most nem tud venni, mert nincs nála apró. A parkolóból csikorogva hajt ki egy sárga Ferrari, a kisfiú nézi a kocsi emblémáján ágaskodó lovat, aztán az apjára néz a kocsiban, ahogy kézzel állítgatja a tükröt, végül egy erősebb mozdulattal letöri.
A kisfiú meglátja, hogy az egyik kocsi nincs a többihez láncolva, fölemeli a karját és kihúzza. Nézd, anya, szerencsénk van, ezt nekünk hagyták itt.
