Karrier
Moszkva tér, pardon, már Széll Kálmán. A villamosomra várok, mikor egy idős hölgy lép hozzám. Jólöltözött, ápolt. Nagy szürke szemét bánatosan rám emeli, és ezt mondja:
– A vírusmiatt hajléktalanlettem, a nyugdíjamfelét elvették. A munkásszállónalszom, négyezerforint éjszakánként. Kéremhatudjon, segítsen párszázvagyezer forinttal – darálja a nyilvánvalóan jól betanult szöveget.
Talán csak azért olyan, mintha magnóról szólna, mert szegény már sokszor elmondta. Egy ilyen egyenes tekintetű öreg hölgy kizárt, hogy hazudjon. De az sem valószínű, hogy egy ilyen jól szituált valaki hajléktalan.
– Sajnálom, de csak bankkártyám van – felelem.
– Az nekem nem segít. Nekem többet ér kétszáz forint, mint egy bankkártya – mondja most már tagoltabban, kimódoltabb hanghordozással.
Eddig csak kétszer adtam pénzt koldusnak, az egyik vak énekes volt, a másik lecsúszott hegedűművész. Ez a néni meg nemhogy zenélni nem tud, de még hihetően hazudni sem. De egye fene, előkotrok egy kis aprót a táskám aljáról.
– Hálásan köszönöm. Azért vannak rendes fiatalok. Meg szabad kérdezni, mivel foglalkozik a kishölgy?
– Író vagyok.
– Megírhatná a történetem.
– Szívesen.
– És azért mennyit fizetnek?
– Ötezer forintot.
– Nekem?
– Nem, nekem.
– Óránként?
– Cikkenként.
– Hála Istennek, hogy nem írónak mentem – mondja őszinte megkönnyebbüléssel.
Gulisio Tímea
