Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Bihari Péter Max Weber időszerűsége címmel írt esszét.
Száz évvel ezelőtt, 1920. június 14-én a müncheni Seestrasse 16. alatti házban meghalt az 56 éves Max Weber, minden idők egyik legjelentősebb társadalomtudósa. Halálának oka: heveny tüdőgyulladás. A francia Raymond Aron számára „Max Weber a legnagyobb szociológus; úgy is mondhatnám, ő a szociológus”, a filozófus Karl Jaspers egyenesen azt írta: „Max Weber a mi korunk legnagyobb német embere volt”. Pedig az életműve jórészt torzó, sőt torzók halmaza, alig feloldható ellentmondások és kérdőjelek sokaságával. Már azt is nehéz megmondani, hogy jogásznak, közgazdásznak, filozófusnak, történésznek vagy szociológusnak tartsuk-e – talán mindezeknek egyszerre –, esetleg történeti szociológusnak (ami elég elmosódott), vagy egyszerűen társadalomtudósnak (ami túl általános). Foglalkozott művészettörténettel is, és tanulmányt írt a nyugati zene társadalmi alapjairól.
Ne zárkózott szobatudósnak lássuk: szép termetű, szakállas férfiú volt, szívesen és sokat utazott, főleg Itáliába (múlt, antikvitás!), és négy hónapos körútra az Egyesült Államokba (jövő, modernitás!). Heidelbergi házuk híres volt a vasárnapi vendégségekről, a házigazda pedig bárkit az asztal alá tudott inni. Utolsó éveiben Weber szenvedélyes szerelembe bonyolódott a férjezett Elsa Jaffé-Richthofennel (aki korábban saját felesége, Marianne barátnője, illetve öccse, Alfred szeretője volt). Temperamentumát, „vulkáni” indulatait sokan félték vagy csodálták. Az egyik előadásán valaki közbeszólt: „De kolléga úr, Ön mértéktelenül túloz!” Weber válasza: „Egyetértek. De a túlzás a mesterségem.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István Menekülni című recenziója Jeanine Cummins Amerika földje című regényéről szól.
„Az Amerika földje legnagyobb ereje – alapmetaforáján, az „Amerika földjéhez” fűződő taktilis és apró részleteiben irodalmian megérzékített viszonyon kívül – vitathatatlanul a menekülés, a migráció, a szülőföld elhagyásának külön-külön, szinte példázatszerűen felcsendülő esetekre bontott, az ismétlődésre, a hasonlóságra, az „ugyanolyanra” alapozott bemutatása, demonstrálása, és a menekülés gesztusának a jogaiba állítása, kétely nélküli érvényessé nyilvánítása ezen a bemutatáson keresztül. 2015, az Európát érő első nagy közel-keleti menekülthullám óta a kortárs világirodalomban érzékelhetően megszaporodtak azok a regények (és a 2015 előtt e témakörben írtak is új színben tűntek fel), amelyek középpontjukba a szülőföld ilyen vagy olyan kényszerből bekövetkező elhagyását, a menekülést, az új, a jobb vagy biztonságosabb hely és élet megtalálását helyezik. Az Amerika földje is ebbe a sorba illeszkedik, középfajú regényként mintaszerűen, a mindenkori áldozatok nézőpontjából beszédesen, tartalmasan, plasztikusan, érthető kézenfekvőségre átfordítva mutatja be olvasójának a migrációt, az elvándorlást, az ismeretlen újba menekülést.”
ÉS-KVARTETT
A beszélgetés Bereményi Géza Magyar Copperfield című regényéről szól.
„Károlyi Csaba Deczki Saroltával, Szolláth Dáviddal és Visy Beatrixszel beszélgetett 2020. május 27-én Skype-on. A felvételt meg lehet majd nézni vagy hallgatni az Írók Boltja YouTube-csatornáján, ha minden igaz, a jövő héttől. Ősszel folytatjuk, reményeink szerint már a boltban. A következő témát a lapban előre jelezni fogjuk.”
VERS
A szám versrovatában ezen a héten Nyerges Gábor Ádám és Tompa Gábor versei olvashatók. Tompa Gábor versei közül idézzük itt az egyiket:
Nagypéntek
Sosem hittem, hogy meghalok, ne mondd,
hogy nem foglalkoztam a halhatatlan
élet gondolatával, egyszer abban
mesterkedtem, hogy bölcsen összevont
szemöldökkel figyeltem a peront,
amint kerék sikong a vasalatlan
éjszakában, és úgy siklott alattam
a hideg sín, mint amikor beront
egy idegen az emlékezetedbe,
s blazírtan a pofádba vigyorog,
hogy nem te lennél az akit keresztre
feszítenek újra meg újra, bátran
kételkedhetsz a nagy feltámadásban,
mert elárultak hűtlen verssorok.
PRÓZA
Kollár-Klemencz László, Littner Zsolt, Lengyel András és Tompa Andrea prózája.
Tárcatár: Grecsó Krisztián.
Részlet Tompa Andrea Nyelv a szájban című írásából:
„Az idegenség a szájában azonban nem csökken. Leginkább akkor érzékeli, amikor fel kell olvasnia valamit, folyamatosan, hangosan és tagoltan kell beszélnie a nyilvánosság előtt. A nyelve, mint egy nehéz, rugalmatlan tömb, alig forog, folyton beleütközik a B6-ba vagy B7-be, a csökevényes, de félig kimeredő B8-ba is, melynek mintha szintén élesek volnának a szélei, pedig Rostam doktor végül legalább hatszor futott neki azzal a lassú, de hangos csiszológépével, hogy kényelmesre kerekítse. A felolvasott szöveg, a saját mondatai, amelyeket olyan lassan és körülményesen szövögetett, hozzáférhetetlenné válnak olvasás közben. Nem tud kapcsolatba lépni velük. A hangzó, kimondott, felolvasott szavak, mint a fűrészpor, elporladnak. Érti? Mintha nem beszélne, hanem valami más történne. Egy háttérzaj csupán. Valami más.
Egyébként már nem vállal felolvasást. Színházteremben, amikor mások a sötétben ülnek, ő pedig a kellemetlen reflektorfényben, azt sem látja, hogy kihez beszél, csak az első két-három sor arcai derengenek, és akkor ezek a fűrészpor mondatok meg a kínlódás a saját merev nyelvével – nem vállalja már. Fizikai akadálya van, szögezi le, erről többet nem mondhat, amikor felkérik, ezt szokta válaszolni.”
KÉPZŐMŰVÉSZET
György Péter Az ismeretlen remekmű címmel Gedő Ilkáról:
„Gedőt pályája kezdetétől, éveken át az önarcképek és a portrék foglalkoztatták, s inkább a grafika vonzotta, mintsem a festészet. Ezek egy része 1944-ben a gettóban készült: ahol a társadalmi státusz és szerep csak nyomokban maradt fenn. Ezek a munkák a megkerülhetetlen önismeret, az Én felépítésének emlékezettörténeti dokumentumai, és ugyanakkor drámai, sodró erejű műalkotások, amelyek nem kötődnek egyetlen izmushoz, modorhoz, divathoz sem, és igazolják Beke László 1980-ban Gedő Ilkához írott levelében tett megállapítását. „Azt hiszem, teljesen értelmetlen lenne a Maga festészetét a »kortárs« áramlatokkal párhuzamba állítani, mert lényegét tekintve bármikor létrejöhetett volna 1860 és 2000 között. Nem »kívülről« táplálkozik, hanem »belülről«, így alkotójával való kapcsolata adja meg koherenciáját és hitelét – ami semmilyen néző figyelmét nem kerülheti el.”
SZÍNHÁZ
Herczog Noémi a munka és a szabad alkotás feltételeiről:
„Ezekben a társadalmakban végtelenül alulértékelt szerep a művészé: vagy ingyen bohóc, vagy showman. Bár Kelet-Európában legalább van hagyománya az állami kultúratámogatásnak, nálunk, a munkaalapú társadalomban annyival rosszabb a helyzet, hogy mintha kmk lenne minden kísérletező művész: a vidéki színházak bemutatószáma olyan magas, hogy új közönség kinevelésére, az épület elhagyását igénylő, a helyi közösségekkel szorosabb kapcsolatot tartó munkaformákra esély sincsen. Bármire, ami azok számára is elérhetővé tenné a kultúrát, akiknek most nem az.”
ÉPÍTÉSZET
Torma Tamás a 45 éve az ÉS-ben zajlott paksi tulipános vitáról írt.
„45 évvel ezelőtt dübörgött az ÉS-ben az úgynevezett paksi tulipános vita. Az idő pedig könyörtelenül ledarálja és betemeti a korabeli illúziókat – különösen, ha azok némiképp még hamisak is voltak. Ahogy a nagyjából vele egyidős Kertész Ákos-regény, a Makra címszereplőjének szerelme, Vali mondta: „az idő irreverzibilis folyamat, tehát ami egyszer megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni többé, azon értelmes ember nem rágódik tovább.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
