Korona és rasszizmus
Keresztúri piac, délelőtt fél tíz. Húsleves alapanyagokért jöttem. Minden van, a húst kivéve. Járvány idején örüljön az ember, ha zöldségleves jut. Meg Koronás lisztescukor.
Már majdnem lemondok a mai húsevésről, mikor meglátom a sütödét. Kolbász. Mustárral. Parasztkenyérrel. Sokszor kisütött olajban. Nyami.
Beülök, pontosabban állok, mert csak azt lehet. Talponálló.
Ide jár a dolgozó és a munkanélküli népség napindítóért. Pálesz, unikum. Itt informálódik a világ dolgairól a férfinép apraja nagyja. (Inkább nagyja, ha a sörhas-méretet vesszük alapul.)
– Én olyanokat be se engednék! – mondja a tulaj.
– Az a sárgák nyavalyája, fene a belüket – böffen fel egy bajszos vendég.
– Dehogy, a migráncsok terjesztik! – cáfolja meg egy szegedipaprika-színű pasas.
– Én hiszek a Zorbánnak! – így a tulaj – de az nem derül ki, pontosan mit hisz.
– Hazudik mind! – csap az asztalul szolgáló deszkára a bajszos, és megvakarja az orrát.
Ízlik a kaja. A kolbász kövér zsírcseppjei a falra fröccsennek. Körülnézek, mintha lopnék; előveszek egy zsebkendőt és letörlöm.
Közben tovább folyik az eszmecsere.
– Tuggyátok mit? Ez az egísz nincs is! – hörpinti fel ki tudja hányadik felesét a piros fejű.
– Dehogy nincs, különben nem lenne a híradóba! A ferdeszeműek csinálják!
– Fenéket! Azokat akarják irtani vele, úgyis sokan vannak! – hörgi valaki a sarokból.
– Ín erre nem írek rá – veszi fel szájmaszkját a piros fejű.
– Bol’ba megyek a gyereknek kabátér’ – így a bajszos.
És a kínai üzlet felé veszi az irányt.
Gulisio Tímea
