Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Milbacher Róbert a kulturális migránsokról írt esszét.
„Annak idején elkezdtem írni egy esszét Borbély Szilárd Nincstelenek című könyvéről, amely sokakhoz hasonlóan rám is elemi hatást gyakorolt pozitív és negatív értelemben egyaránt. Aztán főleg a szerző tragikus halála miatt félbehagytam, és közben arra is rájöttem, hogy valójában nem a könyvről szeretnék írni, hanem azoknak a (Borbély szavaival élve) köztünk élő, „kulturális migránsoknak”, vagy egyszerűbben: az első generációs értelmiségieknek a problémáiról, akikről Borbély Egy elveszett nyelv című esszéje beszél (ÉS, 2013/27., július 5.), és akikhez magam is tartozom.”
INTERJÚ
„Az egyén elveszítette bizalmát a hatalomban” – Szávai Jánossal beszélget Lakner Dávid.
„Január 23-án ünnepeltük Szávai János irodalomtörténész, műfordító, egykori francia nagykövet nyolcvanadik születésnapját. Az alkalomra kollégái kötetet is összeállítottak, a Szenvedélyek, formák, vallomások című könyv bemutatóját februárban még meg tudták tartani az Írók Boltjában. Aztán jött a koronavírus, és mindent leállított. Népszerűek lettek viszont a karanténregények, a járványirodalom, így az életét a francia irodalomnak szentelő Szávait kérdeztük A pestis iránti növekvő keresletről, de a Közöny újrafordításáról, és Louis-Ferdinand Céline személyéről is. Vagy egykori tanáráról, Gyergyai Albertről, aki szintén sokat tett Proust, Camus vagy épp Cocteau munkásságának megismertetéséért.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba kritikája a Nézzünk bizakodva a múltba! Alternatív Trianon című antológiáról szól.
„A kötet elején lévő Örkény-egyperces, a Nézzünk bizakodva a jövőbe! (ennek a címnek a kifordítása a kötet címe) dicsőséges jövőt vizionál a magyarságnak, 1968-ban az író azt írja, körülbelül 110-115 év elteltével, azaz 2078-2083-ra itt lesz a kánaán: „Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni!” Az Örkényt követő tizenegy mai magyar író Egressy Zoltántól Horváth László Imréig néha megkockáztat hasonló víziókat, de leginkább mégsem. (Irodalmi szempontból legjobban Selyem Zsuzsa és Kácsor Zsolt novellája tetszett.) Minden elbeszélés azzal játszik el, mi lett volna, ha másként alakul a történelem. Jellemző, hogy a szerzők többsége formálisan borúlátóbb, mint Örkény volt, aki persze nyilvánvalóan csak viccelt, tehát ő volt igazán az, aki nagyon ironikusan és egyben igencsak pesszimistán látott.”
AZ ÉS KÖNYVE MÁJUSBAN
Füzi László Foglalat címmel írt elemzést Sándor Iván Amit a szél susog című regényéről.
„Sorsok, motívumok, gondolatok – Sándor Iván olvasói számos, korábbi munkáiból ismert részletre figyelhetnek fel ebben a regényben. Utazások, helyszínek, szereplők és azok „modelljei” idéződnek fel, mindez egyfajta összefoglalás-jelleget kölcsönöz ennek a munkának. Számos vonatkozásban valóban tekinthetjük összefoglalásnak, de nem az említett motívumok szintjén, ezeknek pusztán a valóság-keret megteremtése a feladatuk, mű sajátosságát és feszességét azonban az egyes sorsok által felidézett emlékrétegek egymáshoz való kapcsolódása teremti meg.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Barak László, Szilágyi Ákos és Szolcsányi Ákos versei kaptak helyet. Szolcsányi Ákos Piros című ciklusából idézzük az egyik darabot:
36
Domján Edit egy napig volt
negyvenéves, karácsony másnapján,
aztán megölte magát. Miért, kérdeztem,
rokonszenvvel, részvétlenül, szeretem
a kereket, a rendet, anyámat, nem érte
meg neki, felelte a szórendre már nem
emlékszem, arra sem, ő elmúlt-e negyven,
amikor mondta. Egy ideig vártam a
szavai után a következőkre, poén, zárlat,
legalább egy semmibe feszülő mondat pattanó
félbehagyása, de nem volt semmi több.
Talán 92 karácsonyán egy emlékműsor,
ha az, még szinte három évig, negyvenkét
éves koráig élt utána, szavai, története közé
nem vonok párhuzamot, cserébe
magamnak sem kérek többet tőled.
PRÓZA
Megörökítve: a csalfa emlékezet és a foszló múlt prózái – Benedek István Gábor, Ferdinandy György, Nyirán Ferenc és Onagy Zoltán prózája.
Tárcatár: Beck Zoltán.
Részlet Benedek István Gábor Zsidó családom és Horthy Miklós című írásából:
„Apám ettől a perctől a készülődés lázában égett. Frakkot csináltatott, de nem a komlósi zsidó szabóval; ez az illető ilyen ruhát még sohasem készített, hanem beutazott Szegedre, és ott egy rendes, keresztény mesterrel megvarratta a rangos, fekete öltözéket. Csillogó reverrel, ahogy kell. Ez azért nem volt könnyű feladat. Apám köpcös volt, enyhe pocakkal, távol állt tőle a kisportolt, szálfa termet. De mert a különleges öltözékhez illő cipő is dukált, hát vett egyet. És vett őszi nagykabátot, sálat, csokornyakkendőt, kalapot. Sőt, magára a vadászatra is beszerzett bakancsot, vadászruhát, buggyos bricseszt, viharkabátot, sőt néhány vadászati könyvet. Tudta: puskát ugyan nem vesz a kezébe, mert lőni soha nem fog. Mint ahogy vadat kergetni sem, de gyanította: a díszvacsoránál a vendégek alighanem hosszan beszélgetnek majd a hajtás fordulatairól, az állatgyilkolás dicső eseményeiről, tehát erről a témáról neki is illik értő módon szót váltania.”
KÉPZŐMŰVÉSZET
György Péter Ébredj a valóra címmel a II. Képzőművészeti Nemzeti Szalonról írt.
„Amikor a közelmúltban elhunyt Fekete György többször is elmondta, leírta, hogy mit jelent az MMA számára a Nemzeti Szalon, akkor sokkal inkább egy ideáról, mintsem egy olyan intézményről beszélt, amelynek története számos rokon vonása ellenére sem volt azonos a Műcsarnokkal. Az utóbbi 1960-tól »egyeduralomra« tett szert, a reprezentatívnak szánt országos kiállítások legjavát itt rendezték meg. Így a 2014-ben újraindított Nemzeti Szalonnak nevezett kiállítások elődei valójában az olyan műcsarnoki bemutatók voltak, mint az 1978-ban megrendezett Festészet 77 majd a Magyar szobrászati kiállítás, amelyen a szövetség festő és szobrász szakosztályának tagjai szerepelhettek. 1982-ben, 1984-ben Frank János rendezésében az Országos Képzőművészeti Kiállítást, 1983-ben, Fekete György rendezésében az Országos Iparművészeti Kiállítást mutatták be. A mostani bemutató ezek szellemét idézi fel, s nem egy virtuális Nemzeti Szalont teremtett újra.” (Műcsarnok, nyitva június 28-ig.)
SZÍNHÁZ
Herczog Noémi a berlini Theatertreffenről írt kritikát.
„Bár itthon sokszor úgy beszélünk a Treffenről, mint a „sosem látott, innovatív formák” fesztiváljáról, feladata nem kevésbé fontos, de inkább a kőszínházakhoz kötődik: a hagyományok és a jelen között közvetít és jelöli ki a német színházi kánont. A nemek aránya pedig végül hat-négyre alakult, így a kissé konzervatív programnak szóló csalódásukat néhányan félig mókásan rögtön azzal magyarázták, hogy a női kvóta megbukott. Én két előadást emelnék ki: az egyiket a japán Toshiki Okada rendezte, a másikat a német Rimini Protokoll tagja, Helgard Haug. Akárhogy nézzük is, egy-egy. Viszont mindenképp meglepő, hogy milyen kevés volt idén az új név: úgy hallom, a beválogatott rendezők többsége tíz éve is befutottnak számított.”
ZENE
Fáy Miklós Wagner Lohengrinjéről írt, az előadás a Metropolitan honlapján tekinthető meg.
„Az ember újra és újra elgondolkodik azon, hogy mikor is volt a fordulat az operában, mikortól számított a külső, mikortól kell inkább szépnek lenni, mit jónak, inkább látványnak, mint hangnak lenni. Biztos, hogy Peter Hofmann is egy állomás volt ezen az úton, és lehet, hogy utálni kellene ezért. Örülök, hogy nem megy.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
