Ezen a linken találod az e-könyvet: https://www.bvk-muvek.com/megint-elkalandoztal
Itt pedig egy írást olvashatsz a könyvből a szerző hozzájárulásával:
Különös tekintettel
(részlet)
Még ki sem bújtam az ágyból, a napsütés máris rám veti magát, és a fülembe harsogja, hogy talpra, és az összes ablakot kitárni sarkig! És ha már az első lépéseket megtetted, akár az életeddel is kezdhetnél valamit, csicsergi egy hang a kivirult ágak közül. Kezdetnek talán az is megtenné, ha levinnéd az elmúlt hetekben összegyűlt szelektív hulladékot, aztán lemehetnél újra futni, a többit majd menet közben kitaláljuk. Nincs erőm visszabeszélni, úgyhogy szót fogadok, és már kávézás közben nekigyürkőzöm, hogy rendet vágjak a túlfolyásig teletömött nejlonzacskók és kukás zsákok káoszában. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy kicsit erősebb és ügyesebb lennék: akár az erkélyről is bedobálhatnám a papír-, műanyag- és üveghulladékot a lenti konténerekbe, olyan közel vannak a házhoz, ahogyan a szobában szoktam az almacsutkákat, koszos papírzsepiket és összegyűrt csokispapírokat innen-onnan a kis szemetesbe hajigálni, és akkor nem halmozódnának fel folyton a spájzban. De hiába lennének ilyen szuperképességeim, ha egyszer a szelektív hulladékgyűjtő konténerek felülről zártak.
Amilyen nagynak tűnik a rendetlenség, olyan gyorsan sikerül felszámolni, csak néhány plusz nejlonzacskót kell bevetni a fürdőszobában hányódó üres samponos és mosószeres flakonok, meg a volt munkahelyemről megmaradt ipari mennyiségű tréninganyag miatt. Miközben a fénymásolt lapokat dobálom a zacskóba, a legfelső oldalon feltűnik két szó, amit sárga kiemelővel megjelöltem: különös tekintettel. Fogalmam sincs, miért volt fontos ez a két szó, pedig csak két hónapja volt, hogy napi nyolc órában oktattak a cég legfontosabb termékeire és szolgáltatásaira, mégis olyan, mintha egy kisebb jégkorszaknyi idő telt volna el a felmondás óta, és most, a jégtakaró visszahúzódása után, egy csapásra megváltozott körülöttem minden. Apró, eddig rejtett körülményekre leszek figyelmes: például a konyhában sorakozó üres üvegekre. Több köztük a színes, mint a fehér, és ami rosszabb, sokkal több a boros, mint a sörös, alig hiszek a szememnek.
Pár pillanatig abba az álomba ringatom magam, hogy valaki egy csomó üres üveget csempészett a konyhapult alá, mert én biztosan nem ittam meg ennyi bort – márpedig idén még nem járt nálam senki, a postással is a rácson át intéztük az ajánlott levelek átadás-átvételét, de vele amúgy sem szoktam inni. Csakis akkor csinálhatták, amikor leszaladtam a boltba ennivalóért meg sörért (néha borért). Olyan hideg volt, hogy potyogtak a verebek a fáról, most mégis vidáman csivitelnek, vagy ha nem ők, akkor a szerencsésebb kollégáik, akiket a fagyhalálon kívül az éhségtől megvadult cinkék támadásai is elkerültek. Persze az is lehet, hogy az egészre rosszul emlékszem, és éppen ennyi bort ittam meg a télen.
Sajnos az üvegeket nem lehet kilapítani. Ripityára törhetném őket a konyhakövön, de akkor végképp elveszíteném a jogalapot, hogy a szomszédok hangos tévézése miatt szomorkodjak. Inkább szétválogatom őket, miután abba a nejlontáskába, amiben egy másik korszakomban a Business Look emblémával ellátott nadrágot hoztam haza, biztosan nem fér bele mind – de a sörösöknek jó lesz. Az élelmiszeres vékonyabbnak néz ki, viszont nagyobb, abba mehetnek a borosak, és odateszek két pezsgőspalackot is, pedig gyanús, hogy azok nem visszaválthatók. Ideje hallgatnom az éves horoszkópomra: merjen kockáztatni! Jól sikerültek a csomagok, ezért dicséret jár. Ma már csak kétszer kell magam megdicsérni.
Először a műanyag-, a papír- és az üveghulladékkal indulok el. Örülhetek, ha két körrel megúszom, és szentül megfogadom, hogy többé nem hagyom idáig fajulni a dolgot. Végigcsörgöm az utat, mert az üveges táskát minden ajtónyitásnál le kell tennem. Jó lenne, ha tényleg erősebb és ügyesebb lennék, legalább annyival, hogy elbírjam a szelektív hulladékot. Remélem, hogy senkivel sem találkozom, magam sem tudom, miért. Ezúttal szerencsém van, csak lent, a konténereknél látok valakit mocorogni. Amikor odaérek, rám néz, erre én is ránézek, és mielőtt elfordulnék, megszólít. A hangja földöntúli, vagy inkább olyan, mintha a föld mélyéből szólna. Szinte visszahőkölök, ahogy meghallom, aztán megismerem az arcát. Rendszeresen látni a mi kukáink környékén, de hosszú, szürke haját most sapka rejti. Sapka nélkül az elsős tanító nénimre emlékeztet, az előbb viszont azt hittem, férfi, és reméltem, hogy nem szólít meg.
Nem visszaváltható, mondom, befőttes, mutatom, az nem jó, recsegi, és műanyag kupakom sincs, de várjon egy kicsit, mindjárt hozok visszaválthatót. Megköszöni és elindul. Már azon vagyok, hogy utána szóljak, amikor látom, hogy az útszéli korláthoz megy. Ott támaszkodik és vár, miközben beszórom a papírokat a konténerbe. Ami mellé potyog, azért automatikusan lehajolok, pedig bokáig gázolok a szemétben. A műanyagokat sikerül zacskóstul betömni a kör alakú nyíláson, de az üvegeket egyesével kell behajigálnom. A legkisebb darab is drámai csörömpöléssel törik ripityára, én pedig minden alkalommal összerezzenek, és megfogadom, hogy a felmondás miatt két nap után félbeszakított böjtömet holnap, de legkésőbb holnapután folytatni fogom.
