Szatmári Gergellyel 1986-ban találkoztam utoljára. Aztán néhány évvel ezelőtt a neve felbukkant az interneten. Láttam a világ távoli pontjain készült pazar fotóit. Milyen jó lenne minderről beszélgetni egyszer, gondoltam magamban. Bár párhuzamosan él Brüsszelben és Budapesten, hamar találtunk egy januári időpontot, miután megkerestem őt a közösségi hálón.
Az édesapádra jól emlékszem, ha nem tévedek 1985-ben a tarjáni múzeumban volt közös kiállítása a Kineteam csoporttal. Különleges fényekkel megvilágított mobilszobrokat, lézerrel létrehozott képeket és háromdimenziós hologram-műveket vetítettek egy labirintusszerű installációban. Abszolút modern iskola volt ez akkor számomra, ilyen kiállítást azóta sem láttam Magyarországon, bár lehet, hogy ez az én hibám.
Ha jól gondolom, akkor a szüleid a hatvanas években érkeztek Tarjánba, sok más művésszel, értelmiségivel együtt.
A nagyapám, aki hódmezővásárhelyi volt, 1955-ben jött Tarjánba, tulajdonképpen ide helyezték. Főmérnöke volt az ötvenes évek salgótarjáni építkezéseinek, többek között a Rokkant-telep beépítésének, de ő volt a vezetője a megyei tanács fölépítésének is.
Azt, hogy a város szélén legyen egy nagy tó, szintén ő találta ki. Látta, hogy van ott egy mocsaras, lápos rész, amit föl lehet duzzasztani, így alakult ki az a hely, ennek a mérnöki munkáit is ő végezte. Később aztán erre épült rá a Tóstrand, amit építészetileg már édesapám tervezett meg. Mert a szüleim nagyapám unszolására ideköltöztek, úgy gondolták, hogy itt, ebben a városban lesz lehetőség építészként dolgozni. Ők Szegeden végeztek az építőipari technikumban, úgy tervezték, hogy Pesten fognak élni, de végül Salgótarjánban kötöttek ki. Édesapámat nem vették föl a műegyetemre, pedig kiváló tanuló volt, az országos szakmai verseny győztese, de mivel nagyapám osztályidegennek számított a háború után, így nem tanulhatott tovább.
A szüleid mikor érkeztek a városba?
1961-ben. Mivel rengeteg feladat volt, apám dolgozhatott építészként, tulajdonképpen a Tóstrand tervezésével kezdte, de más építészeti munkái is voltak. Aztán később szigorodtak a szabályok, végzettséghez kötötték az építészmunkát, így lassan kiszorult ebből a közegből. De építészi gondolkodása és tudása és kreativitása végig megmaradt, úgyhogy a rendszerváltás után belsőépítészként kezdett vállalkozni, és nagyon sok izgalmas megbízást kapott.
Ne szaladjunk ennyire előre. Édesapádat elsősorban képzőművészként ismerték ebben a városban.
Festőművészként és grafikusként indult, a hetvenes évek közepén jött az a lehetőség, hogy a MTESZ-en keresztül, csoportos alkotóként társadalmi témákhoz is hozzászóljon, környezetesztétikával, kinetikával, fényszobrokkal foglalkozzon, elméleti és gyakorlati síkon egyaránt. Emellett számos más hasonló gondolkodású művésszel együtt alapított Kineteam nevű csoporttal állítottak ki számos helyen az országban. Ugyanakkor tanított a Madách Gimnáziumban, az építőipari szakon.
Az általános iskolát itt végezted, de középiskolába már Pestre jártál.
Igen, a Gagarinba jártam, utána jött a Képzőművészeti Szakközépiskola Budapesten.
És a fotózás mikor kezdődött? Mert mi először a Nógrád megyei Fotóklubban találkoztunk a nyolcvanas évek közepén, ahol te gyakran megfordultál, még a kiállított képeidre is emlékszem, már akkor tematikus anyagokkal jelentkeztél.
A „kisképző” felvételi vizsgáján éppen fotós tanárok nézték meg a jelentkezők munkáit, és ők láttak bennem fantáziát. Én grafikai szakra jelentkeztem, de végül fotó szakra vettek föl. Gyerekként kerültem oda, volt egy különleges aurája az intézménynek, ami semmilyen más akkori középiskolai intézményhez nem hasonlítható. Nagyon erős, meghatározó élményeket és nyomokat hagyott bennem ez a négy év, beleértve a gellérthegyi kollégiumi életet is, ahol együtt laktam például a somosi Tomka Istvánnal, aki négy évig az osztálytársam volt. De ekkor járt oda a szobrász Molnár Péter „Kőtörő” is, a bátyjával együtt. Érettségi után az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, de csak másodszorra vettek föl, így egy évre visszajöttem Tarjánba, ekkor találkoztunk többször a fotóklubban.
Ennek 34 éve, azóta nem láttuk egymást, mert a rendszerváltozást követően a családod is Pestre költözött.
Igen, így volt. Amikor fölvettek az Iparművészeti Főiskolára előtte rögtön elvittek katonának egy évre, azután kezdtem el a Vizuális Kommunikáció tanszékén, a Fotográfia szakon a főiskolai tanulmányaimat.
A diploma megszerzése után hová kerültél?
Először édesapám cégében dolgoztam, majd 1992-től önállósítottam magam, reklám és divatfotózással kezdtem el foglalkozni, alkalmazott fotográfus lettem. Akkor ez teljesen új dolog volt Magyarországon, mindenki akkor tanulta a szakmát, kicsit autodidaktaként. Menet közben sajátítottuk el a szaktudást, rengeteg érdekes mellékszála volt ennek a történetnek, a nyugati reklámok színvonalát céloztuk meg, amit nyilván nem minden esetben sikerült elérni. Itt sajátítottam el igazán a fotográfia szakmai részét.
Amerikai, német, francia, cégek, bankok és ügynökségek megbízásait teljesítettük, akik hozták a termékeiket és a szolgáltatásaikat és elvárták, hogy teljesítsük a nyugat-európai színvonalat. Alkalmazott fotográfusnak lenni egy sajátos dolog. Ezt addig lehet csinálni, amíg fiatal és energikus vagy. Benne élsz egy rendszerben, pörögsz, amíg bírod, aztán szép lassan kijössz belőle, jönnek az újak, ifjonti lendülettel és munkabírással és ez így helyes. Több mint 20 évig dolgoztam alkalmazotti területen.
A 90-es években javarészt még filmre, diára fényképeztünk, így az expozíciós időt és a világítást halálpontosan kellett belőni. A magas produkciós költségek miatt nem lehetett hibázni, mert nem volt lehetőség ismétlésre. Tehát, ha rontottál, vagy a labor rosszul hívta elő a filmet, akkor hatalmas kár keletkezett. Ezért bevett szokás szerint polaroid képet készítettünk az egyes jelenetekről, egyrészt hogy tájékozódjunk a helyes expóról, a részletekről és a fényviszonyokról, másrészt a megrendelő is láthassa, hogy a vizuális tartalom és az üzenet megjelenik-e majd a későbbi hirdetésben. Visszaemlékezve az akkori időkre, ezekből a reklám-polaroidokból állítottam össze egy könyvet, Nálunk – Villanás címmel, amelyet 2017-ben publikáltunk Fabrícius Gáborral közösen.
És mikor jött a tanítás?
2000-től tanítottam az Iparművészeti Egyetemen, de mivel nekem csak főiskolai diplomám volt, ezért az egyetemi tanításhoz meg kellett szereznem a kiegészítő diplomát. Tanítottam és tanultam egyszerre. Közben 2006-ban elindult a bolognai rendszer a felsőoktatásban, ezért újra kellett akkreditáltatni az alap- és a mesterképzéseket az egyetemen. Ezen is sokat dolgoztam.
Ekkor nyertél el egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba.
Igen. Ennek az ösztöndíjnak az volt a célja, hogy amerikai egyetemeken tanulmányozhassam a mesterképzés szegmenseit, vonulatait és a megszerzett tapasztalatokkal hazatérve, készítsük el a magyarországi képzést. Ezt sikerült végigvinnem, sok egyetemen megfordultam az USA-ban, találkoztam oktatókkal és a képzésben is részt vettem, emellett kapcsolatokat építettem, rengeteget tanultam, hogy megismerjem az ottani egyetemi rendszert és annak sajátosságait, és persze fotóztam. Főleg azon a környéken, New Jersey-ben, ahol laktunk, de ezenfelül rengeteget utaztunk, legalább 35 államban jártam, többször keresztül-kasul szeltük a kontinenst. Valamivel több, mint egy évet töltöttem az Államokban, az ott készült fotókból két albumot sikerült összeállítanom, az egyik a Meadowlands, a másik az American Idler címen ismert.
Miben különbözik a két sorozat?
Meadowlands, amely New Jersey része, közvetlenül a city mellett fekszik a Hudson túlpartján, egy lápos, vizes, mocsaras természeti képződmény ’wetland’, amely valaha virágzó ipari övezet volt, mára kissé leépült, elhagyott és kihasznált terület. Otthon is ismerős lehet, mert sok híres filmet és sorozatot forgattak itt (Keresztapa, Sopranos, stb.). Valahogy közelinek éreztem magamhoz a hangulatát, talán felvillantak egykori tarjáni emlékek. Tulajdonképpen rácsodálkoztam erre a vidékre, hamar rájöttem, hogy szépen kibontható ez a téma és készülhet egy jó sorozat.
Ezeket a képeidet nézve jól érzékelhető egyfajta bensőségesség, illetve hogy a készítőjük jókora szakmai alázattal dolgozik. Milyen technikát használtál?
A kinti fogadó Egyetem (MSU), fotográfia tanszékről bérelhettem egy nagyformátumú műszaki gépet, amely 8×10 inches méretű filmre rögzítette a képeket, ezzel dolgoztam.
Ha jól sejtem, akkor nem egy elkapott pillanatokból álló sorozatban gondolkodtál, hiszen ennek a „filmkockának” átszámolva 20×25 cm a mérete…
A géphez tartozott egy állvány, ezt gondosan föl kellett állítani minden exponálás előtt. Tehát, ha emberek szerepeltek a képen, ezt előtte meg kellett beszélnem velük, de inkább táj és városképeket készítettem. Folyamatosan tudtam dolgozni, nagyon jól éltem meg ezt az időszakot. Szakmai szempontból a toppon kellett lennem, gondosan ki kellett választanom, hogy mit akarok fényképezni, azt hogyan tudom megvalósítani úgy, hogy a koncepció mentén haladjak. Sok mindenről csak egyetlen expozíció készült, maximum kettő. Néha szélsőséges fényviszonyok között, például éjszaka, vagy extrém hidegben készültek a képek, ahol előzetesen kiszámolod ugyan a záridőt, de csak az előhívás után derül ki, hogy megfelelő volt-e. És hát a nyersanyag, az előhívás, a szkennelés, mind-mind igen költséges.
Rákényszerül az ember, hogy a legnagyobb figyelemmel dolgozzon, ezért más az attitűd, mint a digitális technikánál.
A Meadowlands nemzetközi szinten is ismert képanyag lett, sokfelé hívták kiállításra és bekerült fontos gyűjteményekbe is. De egyébként nem vagyok gyakori kiállító, nem gyűjtöm a kiállításokat. Ha van konkrét megkeresés, annak eleget teszek, de nem hajtok arra, hogy minden létező kiállító helyen megforduljanak a képeim.
És a másik sorozat, az American Idler képei hogyan készültek?
Technikailag egy digitális hátfallal ellátott Hasselblad géppel készültek. Itt már nem volt mindig szükség állványra, tehát a koncepció is más volt. Az „Amerikai semmittevő” cím arra utal, hogy az átlag amerikaiak mentalitásától nagyon távol áll a tétlenség és nem is tudnak mit kezdeni a szabadidővel. Nem mennek szabadságra, mert féltik a munkájukat és nyomasztja őket a szabadidő súlya, a tétlenség terhe. Mindezt úgy tudják elviselni, ha fizethetnek érte és egységcsomagban megvehetik. Ha mégis adódik szabadidejük, azt igyekeznek minél aktívabban eltölteni. Ez a sorozat leginkább erre a jelenségre reflektál.
Egy kis kitérő. Úgy hallottam, hogy az amerikai rendőrök gyakran megállítottak az autód típusa miatt. Ez valami különleges járgány volt?
Egy Cadillac De Ville tipusú személygépkocsi volt a kilencvenes évekből, fehér bőrülésekkel, szép faberakással, igazi régi, elegáns luxusautó, amit sikerült nagyon olcsón megszereznem. Az csak később derült ki számomra, hogy a kábítószer-dílerek előszeretettel járkálnak ilyen típusú autókkal. Ráadásul New-Yorki rendszámmal, ami mindig is szúrta a New Jersey rendőrök szemét. Az első alkalommal még kiszálltam az autóból, hogy elmagyarázzam a helyzetemet, de ez Amerikában főben járó bűnnek számít, úgyhogy rögtön rám fogták a pisztolyukat. Hamar megtanultam, hogy jobb, ha az ember szabálykövető magatartást tanúsít, mert nem ajánlatos az amerikai rendőrökkel huzakodni.
A weboldaladról kiderül, hogy sokfelé jártál a világban, nem csak az Államokban. Persze egy fotósnak utaznia kell, teljesen más az alapállása, mint egy festőművésznek, aki a kertjében dolgozva akár egy teljes életművet is létrehozhat. A fotós számára az „egy helyben állás” gyakran azzal jár, hogy az adott környezet elveszíti a fotogenitását. Ahhoz, hogy a szeme éles maradjon újabb és újabb helyszíneket kell bejárnia, felfedeznie, én legalább is így látom, illetve tapasztalom magamon.
Számomra a fotózás mindig inkább egyfajta ürügy volt, hogy menjek, mozgásban legyek. Ne felejtsük el, hogy 1990-ig jószerivel be voltunk zárva, és ezt követően felüdülés volt innen kiszabadulni és utazni a világban. A fotózás pedig szerencsésen összekapcsolódott ezzel a történettel. Aztán gyorsan rájöttem, hogy érdekesebb úgy menni, hogy az embernek van egy projektje, amit kint meg tud valósítani. Mert a tapasztalásnak egy sokkal izgalmasabb, intenzívebb formája, ha ezt a két dolgot összekapcsolja, és szerencsés esetben jobban meg tudja ragadni azt az életformát és világot, ami ott jellegzetes. Nekem például a Conventional (Vívás) projektem erről szól. Az adott helyszíneken, mondjuk Dél-Koreától Pannonhalmáig, megpróbáltam a vívással foglalkozó embereket összegyűjteni, ugyanazt a szituációt előállítani és megvizsgálni, hogy a projekt abban a közegben és szituációban hogyan működik. Milyen sajátosságai vannak, és milyen véletlenszerűségek jellemzik, milyen tapasztalásokra tudok szert tenni, milyen embereket és arcokat találok, hogyan rajzolódik ki és épül föl egy rendszer a képek által. Egyébként a Conventional sorozatom képei is filmre készültek. De a digitális technikánál sem lankadhat a figyelem, például egy tájkép készítése esetében, ami látszólag mozdulatlan, mégis van egy bizonyos pillanat, amikor ez a történet, ez a fotó működőképes, de sem előtte, sem utána nem. Pedig látszólag minden mozdulatlan, csak közben minden megváltozik szinte észrevétlenül.
A két amerikai albumod képei egyben vannak? Úgy értem kiállíthatóak?
Nem tárolom őket. Egy részük eladásra került, más képek különböző irodaházak falán találhatóak, de amik otthon vannak, azoktól is igyekszem gyorsan megszabadulni. Sokkal jobb, ha valakinél ki vannak állítva, és nem én őrizgetem őket. Persze néha előkerülnek régebbi fotók, ilyenkor érdekesnek találom, hogy 30 évvel ezelőtt hogyan gondolkodtam a világról, mit tartottam fontosnak.
Amikor visszajöttél Amerikából, hogyan folytatódott az itthoni életed?
2010-ben beindítottuk a mesterképzést a MOME-n, ezt három évig vezettem. Összességében ekkor már tizenhárom éve voltam az egyetemi rendszerben és úgy éreztem, szükséges változtatni. Így tartottam egy év szünetet, ezt követően kerestek meg a Kaposvári Egyetemről, hogy dolgozzam velük, amit úgy vállaltam el, ha beindíthatom az ottani Fotográfia mesterképzést. Ezt sikerült is, akkreditáltattuk a programunkat, és azóta ennek a képzésnek vagyok a vezetője. Tavaly diplomázott és futott ki az első évfolyamunk. Itt más, újszerű oktatási szempontokat érvényesítek, mint a MOMÉ-n, mások az oktatási elvek és a módszerek, most nagyon izgalmasnak találom ezt a munkát.
Amikor szerveztük ezt a találkozót, azt írtad, hogy külföldön élsz. Lehet erről többet tudni?
Brüsszelben élek a feleségemmel. Őt oda köti a munkája, én onnan ingázok Budapestre, havi vagy néha heti rendszerességgel.
A jövődről mondj valamit.
A Kaposvári Egyetemen a Fotográfia szak mesterképzése mellett szeptembertől beindítottuk a Média Design BA szakot is, amelynek szakfelelőse vagyok. A közeli jövőben tervezem, hogy habilitáljak a MOMÉ-n, ez a következő lépés, ami még hiányzik az akadémiai pályafutásomból. Hát így élek most.
