Mintha
A konyhától a hálószobáig áthatja a lakást az előző este sütött sajtos stangli illata. Agatha imádja. Ez az oka, hogy abbahagyja a reggeli olvasást és hamarabb kikel az ágyból. A stangli miatt.
Nem is tudja pontosan mennyi ideje kezdődött ez a játék. Talán negyedik hete. Miközben beágyaz, eltűnődik, milyen gyorsan bedarálta az embereket az új rend. Az élet olyan lett, mint az ágyban a két matrac közé begyűrődött lepedő. Beszorult, és erővel rángatja ki. Aztán a paplanok huzatát igazítja feszesre, és a díszpárnákat is gondosan elrendezgeti, mind a nyolcat, ahogy a normális napokon tette. Türelemmel, mert idő, mint a tenger.
A konyhapulton kis üvegtál, félig rászáradt tej és müzli nyomaival. A férje amint felkel, azonnal eszik. Agatha azután reggelizik, ha rendbe szedte a lakást és magát, az egyetemista fiuk még később. Most megrándul egy arcizma. Már rég felhagyott, hogy próbálkozzon a sosem volt közös reggelikkel.
Elmegy az asztalon levő tálca mellett, amelyen halomban a stanglik. Félbeharap egy szálat. Nem épp ideális reggelinek, de isteni az íze. Jól fog csúszni egy kis tejjel. Miközben még rágja, megnedvesíti az ajkait. A hűtőből kiveszi a megkezdett dobozt, és majdnem a szájához emeli, amikor szeme előtt bevillan a vörös lámpa. A Vírus!
Nem szokása beleinni, de néha megesik, amikor senki nem látja. A gyerek előtt különösen vigyázni kell, mert pedáns az étkezésre, és rendesen kiakad, ha a szüleit ilyesmin kapja rajta.
Mégis leemel egy poharat a konyhaszekrényből, és maga sem tudja eldönteni, hogy inkább a gyerek vagy a vírus kedvéért. Kitölti a tejet.
A stangli eteti magát. Figyelmeztette Papucsosné, akitől a receptet kapta, hogy csak óvatosan, mert ő annyit evett belőle, hogy rosszul lett. De Agatha eleinte mértéktartó, csak egy-kettőt vesz magához és kortyolja mellé a tejet. Aztán hol a stangli, hol a tej fogy el. Pótolja egyiket is, másikat is. Aztán rájön, ő sem tudja, hol a határ. De szerencsére a tejes doboz kiürül, és bezárul az ördögi kör.
Kinéz a konyha ablakából a gesztenyefára. Már kifejlődtek a levelei a recésszélű levélkékkel, és ahogy nőnek, lassan egyre kevesebb fényt engednek be az ablakon. Nem bánja. A természet mindig tudja a dolgát. Az öreg hölgy buja koronájával nemsokára a nyári negyven fokban hűvösen tartja a házfalat, amelyen kívül most nem ajánlott tartózkodni, csak indokolt esetben. Nincs is értelme, majdnem az összes bolt zárva. A vírus miatt.
Életében először a nyolcvanas évek vége felé szembesült meglebbentett világvége hangulattal, de akkor nem állt meg az élet. Noha, az a vírus, amelytől tartott, nem a levegőben terjedt, ahhoz két embernek egészen közel kellett menni egymáshoz. Azok után, hogy befizetett egy törökországi bevásárló hétvégére, félt, hogy AIDS-es lesz. Mert a jóképű alkalmi idegenvezető srác, amikor ők ketten leszakadtak a többiektől, egy sikátorban… „me too”. Nem mert szólni senkinek, csak még évekig figyelte magán a tüneteket. Nem jött elő semmi.
Aztán a borítékok, az azonnali halált okozó fehér porral, a madár- és sertésinfluenza, nem is emlékszik már senki a körülményekre, csak a nevükre, hogy léteztek. Meg merne esküdni, jobban félt azoktól, mint ettől a mostanitól. Ez valahogy más. Ettől megbolondult a világ. Az első hírek után szinte várta a tragédiát. Hiába. Később megmondták, ha jó sokáig elhúzzák, akkor nem lesz. Mint egy rosszul megírt novella, csattanó nélküli játék.
Az elmúlt hetekben egyszer fogta el a pánik, és gyomorba szorult félelemmé változott az elkövetkező hónapok ködös fényében. Most jött hozzá a düh. Kiürítették a kórházakat. Üresek még mindig. A számok nem a valóság tükrei. Tiltakozik benne egy érzés. Eszébe jut a harminc évvel ezelőtt játszott Nádas Péter darab, a Temetés. Szó szerint visszhangzanak fejében a mondatok. Amikor a színésznő azt mondja a színésznek: „Akkor hallgassunk.” Erre a színész: „Nem akarom, hogy úgy csináljunk, mintha. Mintha lenne mintha.”
Nehéz előadás volt. Nem egy operett. Abszurd színházat játszottak. Olyat, mint ami itt folyik most is. Csak ebben a hétköznapi emberek a színészek, és úgy játsszák a szerepüket, ahogy a rendezők instruálnak. Mert elhiszik, hogy így kell tenniük, különben kipusztul a fél világ.
Pap Éva
