Nem vagyok nagy naplóíró. Gyerekkorom óta próbálom rávenni magamat arra, hogy ne csak kampányszerűen, hanem rendszeresen írjak naplót, de ez eddig soha nem sikerült: a jelenlegi rekordomat most állítottam be a koronavírus okozta kényszerhelyzetben.
Voltak persze már komolyabb vállalkozásaim: 1999 nyarát például nagy időközökkel, de dokumentáltam, bár a bejegyzések hangneméből és egységes hosszából arra következtetek, hogy ez a napló szülői nyomásra íródott. (A szigor júliusban jelentősen enyhülhetett, mert erről a hónapról csupán egyetlen bejegyzést írtam.) Két évvel később, az ötödik osztály elején már önszántamból kezdtem naplót vezetni, aztán gimnázium előtt megint volt egy fellángolásom, egyetemistaként szintén, de mindegyik próbálkozásom csupán pár bejegyzésig tartott.
A minta mindig ugyanaz volt: az elején lelkesen írtam nagyon hosszan egy-egy napomról, majd a lendület pár nap alatt minimálisra fogyott, hogy aztán teljesen eltűnjön. Az utolsó bejegyzésekből érződik is, hogy ezek csupán már azért készülnek, hogy fenntartsam a naplóírás látszatát: Ma voltam suliban, aztán hazajöttem. Megcsináltam a leckét, vacsoráztam, most meg mindjárt lefekszem aludni. Biztos vagyok benne, hogy ezen a napon vérig sértett a tornatanár, láttam egy bohócnak öltözött férfit a villamoson, vagy aznap hallottam először valamelyik Echo & The Bunnymen-albumot, csak a nagy sietségbe ezeknek a rögzítése már nem fért bele.
Az első koronanaplós bejegyzésem 2020. március 16-án született, tehát a rekordot egy hónapnyi folyamatos naplóírással állítottam be. Persze azért még most is gyakran elfelejtem, így néha 2-3 napot kell utólag megírnom, de ennek igazán nincs különösen nagy jelentősége, ez az önmagam felett aratott diadal már végképp az enyém. Még akkor is, ha jóformán ez az egyetlen dolog, amit egyelőre sikerül tartani az önkéntes karantén első napján tett fogadalmak közül.
Ugyanis március 16-án nem csak azt fogadtam meg, hogy rendszeresen naplót írok, hanem többek között azt is, hogy innentől kezdve rendesebben tartom a kapcsolatot a barátaimmal, előkaparom a régi dalkezdeményeimet, rendszeresen fogok mozogni, szabályos időközönként fogok enni, valamint azt is, hogy megpróbálok több filmet nézni, embereket mentek, takarítok, mindezek mellett pedig ugyanolyan lelkiismeretesen fogok dolgozni itthonról, mint egyébként – röviden összefoglalva megfogadtam, hogy március 16-tól egészségesebb, produktívabb és jobb ember leszek.
Bár a legtöbb fogadalomban elértem részeredményeket, azért egyelőre nem vagyok magamtól nagyon eltelve. Ráadásul van egy elég nagy gond: így, hogy rendesen vezetem a naplóm, az is elég jól lekövethető, hogy mivel nem haladok a tervek szerint. A naplóm bejegyzései ugyanis az utóbbi időben nagyjából arról szólnak mindenfajta érzelem nélkül, hogy mit sikerült nagy nehezen teljesíteni a terveim közül: „Ma végre mozogtam, bár a nagy kihagyás miatt nem bírom túl jól”, vagy például „Február eleje óta olvasom a Mika Waltaritól a Mikael Hakim című regényt, ma befejeztem. Tetszett, de a végén már sokszor gondoltam rá, hogy mikor olvashatok végre valami mást”.
Kicsit változott a véleményem: az önkéntes karantén első hónapja után nem feltétlen azt tartom a legfontosabbnak, hogy az ember az otthoni lét alatt a legjobb verzióját varázsolja elő magából. Nekem most sokkal inkább az lett a célom, hogy megőrizzem a jókedélyemet, szem előtt tartva azt, hogy a dolgok ezerszer rosszabbak is lehetnének. És biztosan megnézem majd a következő időszakban azt a rengeteg háború előtti magyar filmet, belefogok még egy Thomas Mannba és biztosan sikerül végre megszeretnem a Steely Dan lemezeit is, de sokkal fontosabb az, hogy ne nyomasszam magam most feleslegesen. De a naplómat azért folytatom.
