Vagy egy órája ülhet itt a széken mozdulatlanul, és bámulja ezt a kerti szajhát. Nem érinti meg, csak nézi. Már minden ívét és domborulatát ismeri, felfedezte az összes bemélyedést a testén, legeltette szemét fényes, feszes bőrén és az alfelét beborító szőrökön. Egy szerető sem ismerheti jobban imádata tárgyát, hiába fedezte fel nyelvével a szajha testének minden milliméterét és szívta be mennyei kipárolgását. Ami valójában nem is annyira csodálatos, mint amennyire istenítik. Más, kevésbé kedvelt virágszálaknak sokkal bódítóbb az illata.
Teljesen besötétedett, az amszterdami sikátorokba nappal sem jut sok fény, ő a fogadó legolcsóbb szobáját vette ki, az ablakba mászva elérhetné a szomszéd ház homlokzatát. Nem próbálta ki. Ha kinyitja az ablakot, latrinabűz árad be a kanálisokból, aminél a szobában terjengő penészszag egy fokkal elviselhetőbb. Az ágyneműt talán ha évente egyszer, sátoros ünnepekkor cserélik, minden vendég emlékként rajta hagyta valamilyen lenyomatát, de a sötétben nem látszanak a dunyha foltjai. A kerti szajha teste azonban az alkony ellenére is tökéletesen kirajzolódik a homályban. Pedig nincs pénze gyertyára, hogy megvilágítsa. Minden pénzét a szajhára pazarolta, még lopott is érte.
Attól az embertől lopott, akinek a legtöbbet köszönhet, Elsa van der Hagen-től, a nénikéjétől. Az apja halála után a húga vette magához, ő nevelte és alkalmazta. Az anyját nem ismerte, nem élte túl a gyermekágyat. A nagynénjétől hallott először a kerti szajháról, a barátnőjével, egy gazdag kereskedő özvegyével suttogtak arról, hogy van Goyen festő háromszáz Guldent keresett a szajhán. A néni ügyvédje megerősítette, a hír igaz, Amszterdamban megesik az ilyesmi, egy nap alatt megkeresik a szajhán azt az összeget, amit ő véres verítékkel egy év alatt. Mondjuk, nem igazán értette, hogy miért verejtékezik az ügyvéd úr az öreg hölgyekkel elköltött uzsonnától, habár lehet, hogy a behabzsolt négy szelet kuglóftól túl szoros lett a nadrágszíja. A barátnők megbízták az ügyvédet, aki egy hét után a befektetett összeg dupláját hozta vissza, és jutalmul megkapta a nyereség harminc százalékát.
Mohón kívánta a szajhát, de nem akart osztozni senkivel. Hiába tudta, hogy hol találja, nem volt rá pénze. Ekkor támadt az az ötlete, hogy kölcsönveszi Elsa néni nászajándékba kapott gyémánt nyakékét. Az idős hölgy csak karácsonykor hordta a templomba, meg néha azon a kevés számú esküvőn, amire hajlandó volt elmenni. Valószínűleg észre sem veszi, hogy hiányzik. Mire legközelebb viselné az ékszert, már rég visszacsempészi, az ügyleten nyert pénzből kiváltja a zálogból. De közben övé lesz a szajha egy kis ideig. Már régóta rábízták az összes kulcsot, nem volt nehéz hozzáférnie az ékszeres ládához. Tudta, hogy írva van a Tízparancsolatban, ne lopj, de az nem lopás, ha az ember visszateszi. Az csupán kölcsön. Ő pedig visszaviszi majd, csak egy kicsit levegőznek a gyémántok, ugyanúgy, mint egy esküvőn vagy az istentiszteleten. Persze szólhatott volna, elkérhette volna a nyakéket, de rettegett attól, hogy a nénikéje esetleg megtagadja tőle, és még a kulcsokat is elveszi.
Most mintha már a gyertya helyett a szajha világítana, földön túli glóriával. De lehet, hogy az éhségtől hallucinál, már két napja nem evett, és holnap a szoba bérét is ki kellene fizetnie, különben kiteszi a fogadós. Persze a szajha ugyanígy ragyogott, mikor először meglátta az árverési csarnokban. Zálogba adta a nyakéket, és rohant az aukcióra. Látni akarta a szajhát, ahogyan mások is. Hiába türelmetlenkedett, ki kellett várnia a sorát, tömegek kígyóztak előtte. Mikor végre odajutott, ott álltak egymással szemben, földbe gyökerezett a lába, szerette volna azonnal megfogni, megtapogatni. De az őr egy pálcával a tenyerébe csapott, nem szabad hozzányúlni, morogta, csak ha már a magáé, kifizette. A népek taszigálták, minek bámészkodik ilyen sokáig, ők is látni szeretnék. Jobb híján még egyszer sorba állt.
Másnap az árverésen megszerezte a szajhát, utána annyit tapogathatta, amennyit akarta. Az első két nap nem bírt lemondani róla, nem vitte vissza az árverésre, ugyanitt ült és csak bámulta. Harmadik nap felülkerekedett a mohósága, és elhatározta, kivárja, amíg az ár ismét felmegy százötven Guldenre. De két nappal később is csak kilencvenért ütötték le ezt a típust. Még mindig reménykedett, minden reggel elment a csarnokba, de ma már csupán huszonöt Guldenért hirdették meg. Ötvenötért vette. Az ékszerért hetven Guldent kapott, holnap a zálogcédula lejár és a szobáért is fizetnie kell. És neki egy centje sincs.
Amsterdams Dagblad, 1637.február 08.
A Fáradt Vándor nevű amszterdami fogadó tulajdonosa, Jan Zweegers úr, tegnap reggel holtan találta szállóvendégét, Karen Linden kisasszonyt, az ágyában. A társalkodónő belefulladt saját hányásába, miután vagy kényszerűségből, pénz hiányában, vagy tudatlanságában, elfogyasztotta a Switzer nevű tulipánhagymát. A társalkodónő feltehetőleg a tulipánmánia miatt, a meggazdagodás reményében érkezett a városba, azonban mint napjainkban oly sok szerencsevadász, áldozatul esett a kerti szajhának. Egyesek a vagyonukkal, mások az életükkel fizetnek a mániájukért.
