Pár nappal később újra találkozott Martinnal a Gombkötő utcai lakásban. Nehezen vitte a lába, de nem azért, mert a hó csikorgott a talpa alatt. Előérzete azt súgta, olyasmi fog történni, amit nem tud befolyásolni. Lassan, és csendben lépkedett a felfelé vezető lépcsőn, amely még soha nem nyikorgott ennyire hangosan, és egyre jobban eluralkodott rajta a veszteségtől való félelem, ami a kapcsolat kezdetétől ott bujkált benne.
Martin figyelmes férfi volt, de tudott kegyetlenül tárgyilagos is lenni. És olyankor, ha valamit kimondott, abban megtántoríthatatlan volt. Mint azon a szürke délutánon is.
Rögtön a tárgyra tért. Azt mondta, annyival tartozik, hogy ne egy levélben mondja el. Esztinek lesújtó volt hallani a végszót ‒ „Nincs tovább…” –, amely után az összes többi szónak már nem volt semmi jelentősége.
– Ezt érezhettem karácsonykor? – szólalt meg a kínos csendet követően, amire Martin bólintott, és ahogy lábát előre tolta, cipőjének talpa karcosan súrolta a parkettát.
– Ne haragudj – nézett a szemébe, és kényszeredettség érződött a hangjából.
A nő döbbenten ült csak ott, a mellette lévő díszpárnát szorongatva. Hallotta, ahogy Martin alatt megzizzen a sezlon lószőr betétje. Annyira biztos volt a kapcsolatukban, és annak, hogy valaha is véget érhet, semmi jele nem volt.
Vagy mégis? Bevillant neki, hogy a vendéglőben, amikor meghívta őket karácsonyra, volt az a bólintást követő sóhaj. Martin akkor már minden bizonnyal tudta.
– Nem értelek. Semmit nem értek – ingatta a fejét.
– Szeretném, ha tudnád, jó okom van rá – húzta össze a szemöldökét a férfi, és apró, függőleges ráncok jelentek meg a homlokán. Meggyújtott egy szál cigarettát, és odakínálta Esztinek, de ő elhárította.
– Megértem, ha mást találtál – sóhajtotta. – Azt akarnám, hogy boldog legyél, így vagy úgy.
– Nem erről van szó. Tudod, mennyire fontos vagy nekem.
– Ne mondd ezt, kérlek – vágta rá indulatosan a nő.
– Fogadd el. Nekem is így lesz könnyebb – szívott mélyet a cigarettába a férfi.
– Stevan és közted történt valami?
Martin a cigarettát tétován forgatta az ujja közt, és hallgatott.
– Mondj már valamit, az Isten szerelmére – bukott ki Esztiből, és egyre emelkedett a hangja. – Azt mondod, nincs tovább, másképp lesz minden. Hogy játszhatsz így velem? Bármit mondasz, jobb, mint a hallgatás – És a falnak hajította a kezében lévő díszpárnát.
Martin letette a cigarettát és közelebb húzódott hozzá, ami még jobban fájt a nőnek, mint a távolság.
– Nekem is nehéz ez. Nem játszottam veled – mondta, és elvörösödött az arca
Eszti rájött, hiába faggatja. Amit nem akar elmondani, azt úgyis magában tartja. Lecsendesedett. Olyan szoros kapcsolat volt köztük, nem akarta elhinni, hogy ez véget érhet. Úgy érezte, valami mindig össze fogja tartani őket, ha találkoznak többet, ha nem. Akkor is, ha most vesztett. Valamit mégis magával akart vinni ebből a szomorú napból. Ha csak keserűséget lehet, akkor azt.
– Csókolj meg, kérlek, utoljára – szólalt meg végül.
Olyan volt az utolsó csók, mint az első. Kezdetben óvatos, bizonytalan, aztán édes, szenvedélyes, felkavaró. És fájdalmas. Fájt a távolság, fájt a közelség. Amikor vége volt, még ott ültek, közel egymáshoz, a térdük összeért. A nő érezte ujjain Martin arcbőrét, sűrű hajának simaságát, de nem volt ereje őt tovább nézni. Hátrébb húzódott, és fejét elfordítva az ablakon túl bámulta a faágakra fagyott havat. De amint visszanézett, látta, hogy Martin elkapja róla a tekintetét. Lehajtotta a fejét, majd újra felnézett rá. Arca kifejezéstelenné vált, mintha valamit leplezett volna. Eszti érezte, hogy valami nem stimmel.
Nem volt ideje, és nem is akarta emlékeibe vésni ezt a képet. Felállt. Felvette a kabátját, kilépett a lakásból becsukva maga mögött az ajtót. Hideg volt a kilincs. Eddig tudta tartani magát. Tántorogva ment le a lépcsőn. Gyűlölte és szerette a férfit. Gyűlölte, hogy megfejthetetlen, és úgy érezte, hogy cserben hagyta. Azt kívánta, bár a szeretet emlékét kitörölhetné, csak hogy ne fájjon.
Gyalog ment haza, csikorgott a hó a talpa alatt. Sírt. Ha bevörösödik a szeme, mondhatja, hogy a villamos elakadt a nagy hóban, hát elindult gyalog, és a hideg széltől ilyen. Ez volt a legkönnyebb hazugság a Martinnal töltött idők során. Meg aztán úgy sem firtatja otthon senki, hogy hol volt, mi tartott olyan sokáig.
Keserű volt a következő néhány hét. Keserű volt a cukor, a bor, a kakaó, az étel, amit magához vett. Keserű volt a levegő, amit belélegzett, és a könny, amely néha még utat tört magának. Ahogy a történteken őrölte magát rádöbbent, hogy egy barátnőt is elveszített. Arra is gondolt, talán Anának szerepe lehetett a szakításban. Felkavart érzelmi állapotában legszívesebben megírta volna neki, hogy most már örülhet, szabad a bátyja. De nem volt ereje levelet írni, és ha Anától kapott, arra is csak hetekkel később válaszolt. Martinról nehéz lett volna neki kérdezni, a többi meg már nem volt többé érdekes.
– Elég volt. Nem mehet így tovább – szólalt meg egyik tavaszi reggel. Friss volt, arca kisimult. Stevan éppen az ingét öltötte magára, de akkor megmerevedett, és értetlenül nézett rá.
– Fiatal legyen, de tapasztalt, fürge kezű és becsületes.
– Miről beszélsz? – húzta össze a szemöldökét a férfi.
– A cselédről. Tudod, milyen régóta van szükségem egy cselédre. Több idő marad majd másra, magunkra. Meg egyébként is – vonta meg a vállát a nő, ahogy elment a fotel mellett, amin magasan tornyosultak a hetek óta levetett ruhák.
Amióta utoljára találkozott Martinnal, azóta a háború, a házasság, a szerelem romjai vették körbe bármerre fordult. Hetekig csak rá tudott gondolni. Fájtak az emlékek, és mint a sav, marta belül a hiánya. Úgy érezte, ez a seb soha nem fog begyógyulni. Majd az idő… De az emésztően lassan telt. Hetek múltak el, mire rájött, hogy van élet Martin nélkül is ‒ még ha nem is olyan édes.
Egyszer aztán észrevette, nem mindig szürkék a napok és az éjjelek. Hogy másnap is felkel a nap. Kisütött, megolvasztotta a háztetőket beborító havat, a melegségével mosolyt csalt az arcára. És akkor kezdett el tervezni. Volt feladat: rendbe tenni a vendéglőt, amit elhanyagolt, a házasságot, ami majdnem szétesett. És ott volt Józsika. Tizenhárom évesen már érdeklődött a lányok után, embert akart belőle faragni. Akkor állt Stevan elé.
Istentől most nem kérdezett, hanem ismét kért. Bocsánatot, ha bűnt követett el, de tisztázni akarta, miért. Nem volt gyilkos, nem rabolt, csak szeretett.
