Podmaniczky Szilárd
Elköszönők
Emlékszel a régi lakásunkra?
Persze. Amikor kivitték a bútorokat, megálltam még egy pillanatra és szétnéztem. Üres volt, piszkosul üres.
Én nem mertem megnézni. Szerettem ott lakni – mondta Noémi.
Öreg ház volt, nagyon öreg. Ha most megnézem a régi fotókat, borzalmasak a falak, hiába festettünk. Mindenütt utólag bekötött csövek. Arra emlékszel, amikor kihívtuk a gázszerelőket, és lekapták az órát?
Iszonyatos büdös volt, dőlt a gáz kifelé.
Ja, én meg néztem a ruhájukat, hogy mi van rá kiírva, egy pillanatig az volt az érzésem, hogy ezek nem a gázosoktól jöttek, és ott fognak fölrobbantani.
Saját magukkal, együtt, Noé?
Ez igaz, de gáz volt. Aztán megírtam egy hetilapba, és egy hétre rá jött a gázművek igazgatójának levele, hogy adjam meg, kik voltak azok, mert szabálytalanságot követtek el, el kellett volna zárni a főcsapot. Tudtam én, hogy nem lehet úgy gázórát cserélni, hogy ömlik a csőből a gáz.
Tudtad-tudtad, de nem szóltál semmit.
Mit mondtam volna, hogy jobban értek hozzá? Elég lett volna, ha becsönget valaki, vagy Józsi bácsi átnéz a szomszédból egy csikkel a szája sarkában.
Azért jó volt ott lakni, Noé.
Jó, csak a parketta ne recsegett volna. És arra emlékszel, amikor jött a Doki, hogy a beleegyezésünket kérje, hogy kivágassa a nyárfát az ablakunk előtt.
Jól elhajtottuk.
Azt mondta, megmentett már annyi emberi életet, hogy egy fát kivághasson.
Először az volt a baja, hogy a fa gyökere följött a garázsban, és nem tud tőle beállni.
Ez nyilvánvaló marhaság volt, a fa gyökerei nem fölfelé nőnek.
Ezzel azért vigyázz! Nem vagy botanikus.
Nem vagyok, de hülye se vagyok. Aztán meg azzal jött, hogy allergiát okoz a fehér szösz, amit tavasszal lefúj róla a szél.
Utánajártam, és kiderült, hogy rosszul tudta a doki, ez a nyárfa nem az a nyárfa.
Az volt még nagyon furcsa, ahogy eladtuk.
Ezt hogy érted?
Hát hogy kínlódtunk azokkal az ingatlanközvetítőkkel, mindegyik kizárólagosságot kért, de eladni egyik se tudta. Hozták az alibi lakásnézőket, hogy lejjebb tornázzák az árat.
Lehet, hogy ez volt a lakásmaffia?
Nem tudom. Nem hiszem. Azok talán nem a magunkfajtával kezdenek ki.
Miért, mert mi vagy, értelmiségi?
Nem az, de azért kétséges, hogy engem megvezetnének. Azokat a szerencsétleneket forgatják ki mindenükből, akik olvasni se tudnak, meg reménykednek, hogy majd pénzt látnak.
Te nem reménykedsz?
Jaj, hagyd már a hülyeséget!
Te is mindig számolgatod a pénzt, meg beosztod. Mire vársz, mit akarsz vele? Majd hetvenévesen lesz egy halom pénzed a bankban, amikor már menni se bírsz, Noé?
Ne túlozz!
Nem túlzok. Néha lehetnél egy kicsit nagyvonalúbb!
Ezt meg hogy érted? Nem vagyok nagyvonalú? Lehet, hogy nem vagyok az. Ilyen vagyok. Nincs lelkiismeret-furdalásom.
Lazíts, Noé!
Most ne akarj engem kiakasztani ilyen szöveggel, hogy nem vagyok nagyvonalú. Mi lett volna velünk a válság idején, ha nem figyelek oda.
Ezt elismerem. Ha nem gyakoroltad volna előtte a szűkmarkúságot, beszart volna a halott.
Pokoli időszak volt. Nem hittem volna, hogy ekkorát lehet zuhanni. Emlékszel, esténként milyen nagy csönd volt? Ültünk a fotelben és néztünk magunk elé.
Én biztos voltam benne, hogy végünk van. Azt nem bántam, hogy kikapcsoltattad a tévét, csak azt láttam, hogy még az is megszűnik körülöttünk, ami rossz volt. Mentünk a semmibe, föltartott kézzel az autópályán a főváros felé. Tényleg, ezt a marhaságot mikor találtad ki?
Amikor már nem bírtam tovább idegekkel. Lazítani kellett. Minden reggel gyomorideggel ébredtem, hogy mi lesz ma, most miben mondanak ránk nemet. És ilyenkor nincs más, mint ellene menni. Jöjjön, legyen meg az ő akarta, pusztítson el, ha akar. Én komolyan kiálltam volna az autópályára.
Tudom, Noé, ez benned a félelmetes.
Amikor néha összeveszünk, és elindulok a vakvilágba, én komolyan gondolom, hogy fölmegyek a fölüljáróra, és ráugrom egy kamionra.
Tudom. De miért pont kamionra?
Á, hagyjuk ezt! Vége. Elmúlt.
De bármikor újrajöhet.
Újra, de már van tapasztalat, meg mindegy is. Most már tudom, hogyan kell a semmiből élni. Bármiről le tudok mondani. Megtanultam nem fogyasztani magam körül a világot. Őszintén szólva, jót tett. Megváltoztatott.
A korod, Noé, az változtatott meg. Én előtted járok pár évvel, és látom, hogy ugyanazokat éled meg, mint én évekkel ezelőtt.
Lehet. De szerintem mégsem ugyanazt. Vagy legalábbis hadd gondoljam azt, hogy nem ugyanazt.
Ez azért jellemző rád!
Mi?
Hogy mindig magaddal vagy elfoglalva. Soha nem figyelsz rám. Mindent kétszer kell elmondani, vagy ötször. Nem vagy itt, Noé.
Mert máshol van dolgom, jár az agyam. Annak járnia kell. Ha nem jár, nincs tovább.
De ez már túlzás. Bezárkózol, egész nap a gépnél ülsz, és nyomkodod.
Igen, nyomkodom, mert az a dolgom. A gépen dolgozom. A kertész egész nap a kertben van, mert ő ott dolgozik. Én a gépen.
Már reggel hétkor pizsamában?
Már reggel hétkor pizsamában. Ha nem itthon dolgoznék, akkor nem ülnék ott. Kiveszek egy irodát, és bejárok dolgozni. Reggel nyolctól délután ötig, egy óra ebédidővel.
Kidobott pénz.
Az. De máshogy nem tudok nem odaülni reggel hétkor.
Mennyi idő van még?
Nem látom az órát. Picit húzódj hátra, Noémi!
Így?
Kösz. Van még kábé tíz perc.
És arra emlékszel, amikor egész nap az Andit kerestük?
Én tényleg kétségbe estem.
Láttam rajtad.
Akkor még nem volt mobil, nem tudtuk egymást értesíteni. Jártuk a várost és abban bíztunk, hogy a másik megtalálta. Pokoli volt. Én egyszerűen nem akartam elhinni, hogy te sem találtad meg. Biztos voltam benne, ha hazaérek, ott fogtok rötyögni a konyhában. De miért is tűnt el?
Az az igazság, hogy én sem emlékszem. Biztos valami suliügy. Bekapott egy egyest.
Azt bekapott máskor is, az őt annyira nem stresszelte.
Akkor meg valami hülyeséget csinált, és attól félt, hogy ha hazajön, mi már tudjuk.
De az csodálatos volt, ahogy rátaláltunk. Csak azon röhögtem, hogy még te voltál fölháborodva, hogy miért nem mondtam eddig.
Jól van, na, nagyon kikészültem.
Ez egy igazi agymunka volt. Éreztem, hogy gondolatban kell megtalálnom. Ha fizikai valójában sehol nem találtuk, akkor rossz helyen kerestük. Ott kell keresni, ahol nem is gondolnánk. És akkor éreztem meg, hogy eddig a távolunkban kerestük. És nem a távolunkban van tehát, hanem a közelünkben. Fölálltam, kinéztem az ablakon. Le a harmadik emeletről.
Másodikról.
Másodikról. És ott ült. Ott ült a hintában, és nézett maga elé. Komolyan mondom, nem is tudom, milyen érzés volt. Megtaláltam gondolatban.
Mennyi idő van még?
Két perc.
Te érzel valamit?
Nem, semmit.
Pedig azt mondták, biztos a hatása. Nagyon nem szeretnék félnyomorék lenni.
Nem leszel. De most már ne beszélgessünk. Bármikor beállhat.
Jó, akkor innentől hallgatunk.
Nem bántad meg?
Nem.
Jól van. Nézz rám, és hallgass!
- Kattints a képre!
