Több mint egymillió dollárért kelhet el egy izraeli árverésen a héten a „halhatatlan zongorának” nevezett ritkaság, amelyet a nácik koboztak el, de végül Izraelbe jutott.
A 221 éves zongora Torinóban készült, de története során megfordult Párizsban, egy második világháborús észak-afrikai csatában, New Yorkban és Tel-Avivban is.
Moshe Porat izraeli zongorahangoló, a hangszer kutatója elmondta, hogy „vizuális mesterműnek” tarja a zongorát, amelyet szárnyatlan kerubok, állatok, növények faragásai díszítenek gazdagon.
Kedden bocsátják árverése a jeruzsálemi Winner aukciósházban.
Az árverési ház közleménye szerint a zongorát 1799-ben Sebastian Marchisio építette Torinóban. A hangszerkészítő azonban elhunyt még az előtt, hogy befejezhette volna a munkát, így az örököseire maradt, akik 1825-ben készültek el vele. A zongorát Marchisio unokája, a Sienában élő Rebecca kapta tőlük nászajándékba.
A szokatlan díszítésű, világosbarna színű hangszeren később többször változtattak az előtt, hogy feltűnt volna az 1867-es párizsi világkiállításon, amelyet követően az akkor még herceg, később olasz királynak, I. Umbertónak ajándékozták. Az pontosan nem ismert, hogy a zongora hogyan került a nácik kezére. De amikor a britek az 1942-es el-alameini csata után felmérték, hogy mit hagytak hátra a nácik, a zongorát megtalálták egy ládában egy aknakereső detektorral együtt.
„Teljesen megdöbbentek azon, hogy a sivatag homokjába temetve bukkantak rá egy zongorára”
– mesélte Porat.
Mivel a brit katonák nem tudtak mit kezdeni a zongorával, az egy izraeli kereskedőhöz került, aki Avner Carmi tel-avivi zongoraszaküzletébe szállította. Carmi rendbe hozta a hangszert, amely ezt követően az Egyesült Államokba jutott, ahol a New York-i Steinway Hallban állították fel, és az 1950-es és 60-as években zenei felvételekhez használták.
Carmi feleségével, Hannah-val könyvet írt a zongoráról, amelynek címe A halhatatlan zongora. A kereskedő 1996-ban adta el a hangszert egy üzletembernek. A jelenlegi, Cézáreában élő tulajdonosa, aki árverésre bocsátja, nem kívánta felfedni kilétét, ám azt elárulta, nem volt könnyű döntés, hogy megváljon a zongorától.
„Minél többet tudtam meg a történetéről, annál jobban kötődtem hozzá”
– magyarázta. De mint hozzátette, végül „mindennek eljön az ideje”.
