Corneliu Porumboiu: A hegyek szigete, román film, 97 perc, forgalmazó: Mozinet – a filmet ezekben a mozikban játsszák
Gerőcs Péter
Jól tagolt szövevényesség
Ritka az olyan zsánerfilm, amelyik nagyot markol, és sokat is fog. A hegyek szigete egyszerre több zsánert szintetizál, tágas utalásrendszert és jelentős filmapparátust mozgat, ugyanakkor figyelmet fordít arra is, hogy az anyag ne nehezüljön el a nyakatekert és sűrű történetmesélés során, hanem újra és újra meghódítsa magának a nézőt egyrészt a humorával, másrészt a játékosságával.
De hogy lehetne könnyed egy film, amelynek ennyire csavaros a cselekménye?
Corneliu Porumboiu rendezőnek, aki a forgatókönyvet is jegyzi, eltökélt szándéka, hogy a folyamatos lelepleződésben, időbeli ugrásokban, kereszthivatkozásokban, a szereplők motivációinak bár logikus, mégis gyors változásai közepette, mederben tartsa a néző figyelmét, és tisztává, érthetővé tegye a krimi szövevényességét. Ez az eljárásmód persze magára a krimi-zsánerre is hatással van; a történetmesélés legfőbb elkötelezettsége nem az életszerűségnek szól, hanem a sokszínűségnek, a sok szereplőt mozgató „mindentakarásnak”. Ezzel együtt, és itt a film egy újabb erényét kell kiemelnem, A hegyek szigete minden mesebeli cselekménymozzanatával együtt, és ezek ellenére is, realista film. Vagy talán inkább úgy fogalmazhatnék: a realizmus és az egzotikumok díszletelemeivel tarkított bűnügyi műfaj határán táncol.
A főszereplőt alakító Vlad Ivanov, aki a magyar nézőnek a Napszálltából lehet ismerős, egy rendőr, aki egyszerre nyomoz egy rablás ügyében, ugyanakkor bele is keveredik. A belekeveredés nem esetleges szóhasználat. A filmnek határozott állítása, hogy a bűnügyek alakuló szövevénye rabul ejti a közelébe férkőzőket, akik ilyen módon elszenvedői lesznek a nagy történéseknek. Mondhatni: az egyén a nagytörténetek kiszolgáltatottja. Nem újszerű gondolat ez sem, ám a színrevitel impozáns. És ahogy a drámai megoldásokban az elvárható, a történetvezetés, és a beígért végkifejlet épp azáltal bomlik meg, hogy a benne mozgó főszereplő kilép a passió szerepzárványából, mintegy meghekkeli a rendszert. Hogy mi lenne az, ami ehhez elszántságot, kurázsit, egyáltalán képességet ad a Cristi nevű szereplőnknek? Nem más, bizony, a szerelem.
A szerelmi dráma és a krimi műfajának házassága szintén nem új keletű társítás, de A hegyek szigete olyan magabiztosan alakítja a zsánerelemeket, hogy ezen a ponton sem válik kliséssé. Cristinek a Gilda (Catrinel Marlon) iránti szerelme ugyanis kifejezéstelen marad a filmidőnek csaknem a teljes fesztávján. Ám a kifejezéstelenség ugyanannak a mimikrinek a része, amely a kétirányú bűnügyi nyomozást is megóvja a lelepleződéstől. Így tehát nincs semmi meglepő abban, ha a beszervezett rendőr és a férjét menteni próbáló gyönyörű nő a férfi bekamerázott lakásán a játék kedvéért színleli a szerelmet. Sem meglepő nincs benne, sem árulkodó: a néző is gyanútlan marad.
A film talán legnagyobb erénye, sokfélesége és sokszínűsége, követhető bonyodalmai és a folyamatosan fenntartott feszültsége mellett, hogy a néző felé is álcázza legfőbb gesztusait.
Noha a történetmesélés során a nézőnek lassan, mintegy a film értelme szerint komponálva, folyamatosan nyílik a tudása a filmbeli szereplők belső motivációira, az egyéni történetek belső rendjének a kusza és mozgásban lévő hálózatára, magunknak is nyomozóként kell utánaerednünk az el nem árult részleteknek. Ez pedig nagy erény; tulajdonképpen csak a legjobb és legbátrabb filmalkotások képesek ilyen módon a nézőt is bevonni saját belső machinációikba.
Azért a szellemi erőlködéstől sem kell félnie a nézőnek. Szövevényessége jól befogadható fejezetekre tagolódik. A nagy, drámai gesztusok elleplezése, a filmre jellemző szótlanság, az elhallgatott részletek pedig végül mind elárulják magukat.
Nem mondom, hogy nehezményezem a film ilyetén lekerekítettségét, hiszen műfaji filmről beszélünk, mindenesetre az egy kicsit zavart, hogy egy ennyire okosan, finom szálakból sűrűn szőtt film ilyennyire kerek lesz, ilyennyire nem hagy maga után semmi titkot, hogy tulajdonképpen a világa furcsaságának és különösségének érzetéből sem marad semmi, mindössze a boldog beteljesülés.
A hegyek szigete nemcsak megírtságában magával ragadó, nemcsak világának kevertségével, és a pontosan instruált színészek látszólag érzelemmentes játékával nyeri meg a nézőt, hanem a motivikusságával és utalásrendszerével is.
A történetben, mint korábban utaltam rá, tulajdonképpen megbújik egy passiótörténet is. Nem nehéz Cristi szenvedéseiben fellelni az imitatio Christi filmnyelvi gesztusrendszerét sem, még ha csak áttételesen is.
Corneliu Porumboiut láthatóan izgatják a többszörösen összetett metaforák és gyakran él filmes allúziókkal. Mélyen érdekli a szemiotika, a nyelvi kódok és jelrendszerek működése, egyáltalán a nyelv, mint a kapcsolódás nagy metaforája. Szereplőink, hogy a hatóságok előtt le ne lepleződjenek, a Kanári-szigeteken sajátítják el a fütty-nyelvet, mely végül a szerelmesek egymásra találásának lesz a kizárólagos jelrendszere. A kevés beszéd szemben áll tehát egy jelnyelvvel. A szótlanság, képi értelemben is értett kimértség – szemben a hatalmas távolságokba elható füttyszóval. Az elegancia és a gazdagság szemben a brutalitással. A természet a nagyvárossal. A csend a pisztolydörrenéssel.
Jut eszembe! A füttyszót, amelyre az eredeti cím is utal, és amely a film egyértelmű leitmotivja, úgy kell képezni, hogy az ember a behajlított mutatóujját beveszi a szájába, olyan szögben, mintha az ujj egy pisztoly lenne, amivel a saját fülét készülne keresztül lőni, majd megfújja.
