Amit itt csinálok, az nem stand-up comedy
– mondja a beszélgetésünk egy pontján Bősze Ádám. El is hiszem neki meg nem is. Elhiszem, hiszen nyilvánvalóan nem humoristaként, hanem a komolyzene népszerűsítőjeként áll a Kodály Központ színpadán, előadásai nem a harsány viccelődésről szólnak. Másfelől viszont még a telefonbeszélgetés során is egyértelműen érezhettem, milyen átütő a személyisége, miféle lehet az könnyed, bűbájos hangulat, ami még a maga visszafogottságában is meg tud nevettetni, és mágnesként vonzza az érdeklődőket a Pannon Filharmonikusok zenés-beszélgetős programjaira. Interjú fiatalokról és idősebbekről, a hét szabad művészetről, na meg arról, hányféleképpen lehet és miért is érdemes népszerűsíteni a zenét.
Az Utózönge sorozatról azt írja a PFZ honlapja: “A koncertélmény után Bősze Ádám humorral fűszerezett beavatójával zárul az este.” Mit takar ez pontosan?
Az Utózönge estéin tulajdonképpen három esemény történik, és amint a neve mutatja, ez az utolsó ezek közül. Mindháromnak más a közönsége. Az első a #NoBabel, ami a tizenéves korosztálynak szól. Ez egy körülbelül negyven perces beszélgetés, amely egy adott téma köré szerveződik, és sokféle eszközzel élhet: előadással, meghívott vendégekkel, interaktív játékokkal. Utána szünet van, majd az addig kitárgyalt téma mentén szerkesztett műsort játszik a zenekar, szintén negyven percben. Erre már nemcsak azok a diákok ülhetnek be, akik jelen voltak a #NoBabel-en, hanem felnőttek is: ők az Utózönge közönsége. Újabb szünet után ugyanis azok, akiket érdekelnek a téma zenetörténeti, kulturális és egyéb vonatkozásai, meghallgathatják ezeket az én előadásomban. Talán a szórakoztató ismeretterjesztés a legpontosabb leírása ennek.
A #NoBabel kifejezetten diákprogram, ahová tizennyolc éven felüli vendégeket nem várunk, de őket sem akartuk kihagyni abból az élményből, hogy a maguk módján feldolgozhassák a hallott zenét és az ahhoz kapcsolódó témát. Így született tehát az a formátum, hogy a tizenévesek egy foglalkozást és egy koncertet, a felnőttek pedig egy koncertet és egy előadást látogatnak meg. Szerintem nagyon jól igazodnak ezek a különféle igényekhez. A diákok elvileg beülhetnek az én előadásomra is, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy őket ez nem igazán köti le, túl hosszú és unalmas nekik. A felnőttekkel meg éppen az interaktív formátum nem működne, a legtöbbjük sokkal nyitottabb arra, hogy engem halljon beszélni és információkat adjak át, mint például hogy táncolnia kelljen a többiekkel közösen vagy pláne egyedül.
Van annak valami jelentősége, hogy a diákok előbb hallanak a zenéről, minthogy meghallgatnák, a felnőttek pedig fordítva?
Nincs, mert ez igazából nem arról szól, hogy a zeneműveket elemezzük. A zeneművek a témához tartoznak. Ez az évad a hét szabad művészet köré épül, amely az európai pedagógia, képzés, gondolkodás meghatározó alapja volt a középkortól lényegében egészen a XIX. század végéig. De ezt a mi esetünkben nem úgy kell érteni, hogy például geometriaórákat tartunk a gyerekeknek és a felnőtteknek, hanem ez adja az inspirációt egy csomó érdekes és fontos téma kitárgyalásához.
A geometria kapcsán például arról lehet beszélni, hogy a körülöttünk lévő világ törvényszerűségei vagy a négy elem hogyan jelenik meg a zenében. A dialektikánál a vitakultúráról lesz szó, akár arra vonatkoztatva, hogy mi a hétköznapi életben hogyan vitázunk, akár arra, hogy a feleselés, az egymásnak feltett kérdés, az erre adott válasz a zenében hogyan követhető. A retorika című fejezetnél pedig azt tárgyaljuk majd ki, hogy a zene nagyon sokszor beszédszerű. Mindig hallunk olyan véleményeket, hogy sokkal könnyebb megérteni egy verset, amelynek a nyelvét ismerjük, mint egy zenét, amely az előképzettség nélküli hallgatónak kicsúszik az ujjai közül. Számukra különleges felismerés lehet, hogy a zenében rengeteg nyelvi elem van. Nem olyan közlendővel persze, hogy “menj ki a konyhába és hozd be a sörömet”, hanem ennél megfoghatatlanabb módon, de tény, hogy a zene beszédszerűsége létező és felfedezhető jelenség.
A zene tehát egyrészt illusztrációja, másrészt szerves része ezeknek a témafeldolgozásoknak. Az a lényeg, hogy mind a felnőttek, mind a diákok kapjanak egy koncertélményt is, ahol negyven percben csakis a zenéé a főszerep. Persze nem mindennapi körülmények között, mert a #NoBabel idején a földszinten nincs szék, a fiatalok babzsákokon hallgatják a zenét. A koncerthallgatás megszokott feszessége, az ünnepélyes, már-már templomi hangulat így azért egy kicsit lazul. Van, aki kényelmesen fekve hallgatja a zenét, olyan is volt, aki nevetett, vagy akit szó szerint elaltatott a zene.
Jól értem, hogy ennek az a célja, hogy aki nem merne bemenni egy komolyzenei koncertre, mert azt hiszi, hogy ezt ő úgysem értheti, az itt egy olyan konkrét kapaszkodót kaphat a zenéhez, amelyet akár a saját életére, környezetére is vonatkoztathat?
Ezt nehéz lenne ennél jobban megfogalmazni, igen.
Köszönöm! 🙂
Ettől függetlenül azt nem garantálhatjuk, hogy ezt az élményt mindenki megkapja. Mi lehetőséget biztosítunk, nincs benne kényszer. Azt pedig soha nem fogjuk megtudni, hogy a három-négy év alatt, amióta megy ez a sorozat, kinek az életébe hozott változást: jár-e majd koncertre, máshogy hallgat-e zenét, vagy ami talán ennél is fontosabb, hogy a mi hatásunkra elkezd-e valamit zenélni, beáll-e egy kórusba, hogy megérezze az alkotás örömét. De ha valaki erre nem nyitott, azzal sincs semmi baj. Volt egy koncertélménye, tudja, hogy ez micsoda, hogy hova sorolja. A Pannon Filharmonikusok zenenépszerűsítő misszióját talán a múzeumpedagógiai foglalkozásokhoz hasonlíthatjuk: nem azt akarják sugallni, hogy miért KELL koncertre vagy múzeumba járni, hanem hogy miért érdemes. Miféle az a szellemi közeg, amelybe bekerülünk, ha elmegyünk ezekre a helyszínekre.
Ki választja ki a témákat?
A zenekarral közösen ötletelünk, általában Vass András vezető karmester úr vagy én állunk elő valamilyen témával, amely vagy egy az egyben, vagy még némi közös ötletelés, csiszolgatás után kerül a közönség elé. Az első évadot négy önálló esttel nyitottuk, majd kialakult az összefüggő sorozat koncepciója. A második évadban a tánc volt az összefoglaló téma, most pedig a hét szabad művészet, a téma sajátossága miatt majdnem kétszer annyi előadással, mint tavaly. És már a jövő évi program is alakul.
Volt az eddigi évadok során valami nagyon emlékezetes élmény, amelyre azóta is örömmel emlékszik vissza?
Talán nem meglepő, ha azt válaszolom, hogy számomra minden est különleges. De ha mindenképpen ki kellene választani egyet, akkor például kiemelhetném azt a #NoBabel-foglalkozást tavalyról, ahol a balett volt a téma. Uhrik Teodóra, a Pécsi Balett igazgatója jött el meghívott vendégként, és többek között hozott spicc-cipőt, amelyeket egy-egy diák felpróbálhatott, hogy megpróbáljon benne egyáltalán járni. Nyilván azért is sikerült ez az este ennyire jól, mert Uhrik Teodóra egyébként is kiváló előadó. A Pécsi Balett növendékei pedig megpróbálták megtáncoltatni a fiatalságot. Azt hiszem, ez az alkalom sokakban megmaradt. Vagy ott volt a néptáncos est, ahol körtáncot tanulhattak, máskor meg a versenytánc volt a téma… Most, hogy visszagondolok, a táncos évad nagyon aktív volt.
Egyébként szerintem mind a #NoBabel, mind az Utózönge nagy erőssége, hogy alig találni az országban ilyen vagy ehhez hasonló formátumot. Az egyéb tapasztalataim is azt bizonyítják, hogy a felnőtt közönségnek hatalmas igénye van erre, és még csak a diákoknál alkalmazott interaktivitás sem kell ahhoz, hogy megragadja őket egy ilyen lehetőség. Van egy másik sorozatom híres zeneszerzők szerelmeiről, archív fotók vetítésével és némi humorral, de mégiscsak egy frontális előadás. Percek alatt szokták elkapkodni a jegyeket. Pedig még csak nem is valami harsány stand-up comedyről van szó, én sem hányok cigánykereket, a közönségtől sem várok el ilyesmit.
Persze belemehetnénk annak a kérdésébe, hogy a felnőttek esetében lehet-e, érdemes-e felébreszteni azt a gyermeki kíváncsiságot, amely egy interaktív előadás feltétele és alapja lenne. Nekem ez nem célom, és az eszközeim sincsenek meg hozzá, hogy ilyesmit hozzak ki valakiből, aki nem nyitott erre. A műsoraink lényege a komolyzene népszerűsítése, minden korosztálynak azzal az eszközzel, ami az általános igényekhez a lehető legjobban illeszkedik. A programok népszerűsége pedig azt sugallja, hogy jó úton járunk – immár harmadik éve.
