+ Interjú

Máglyahalál a Monty Python stílusában – beszélgetés Mohácsi János rendezővel a szegedi Johannáról

Engem például borzalmasan izgat, hogy milyen lehetett az a lány, aki egy teljesen férfikörnyezetben szűz maradt és nem is kísértette meg a férfiakat. Milyen lehetett például a gyerekkora? – meséli Mohácsi János.

Mohácsi János közönségtalálkozón. Fotó: SZNSZ/Kelemen József

Kovács Márton – Mohácsi testvérek: Johanna, avagy maradjunk már emberek, Szegedi Nemzeti Színház

Az európai kultúrkörben néhány névnek megvan a jelentése, Johanna kapcsán legtöbbünknek alighanem elsőre Jeanne d’ Arc, az orléans-i szűz jut eszébe. Az az egyszerű parasztlány, aki a százéves háborúban hadvezér lett, de boszorkánysággal vádolták meg és 1431-ben, 19 évesen máglyára küldték. Csaknem 500 évvel később, 1920-ban viszont szentté avatták.

A darabot a Mohácsi testvérek jegyzik, az író István és a rendező János menet, azaz a próbák közben alakítja ki a végleges szövegkönyvet. A bemutató február. A rendező, Mohácsi János mesélt munkamódszerükről.

– Ezekben a történetekben rengeteg szereplő van. A rendelkezésre álló színészek száma azonban legtöbbször korlátozott, most is csak 14 emberünk van. Shakespeare is úgy dolgozott, hogy előre csak a fő vonalakat, a főhősöket vázolta föl, a sok mellékalak a próbákon született meg, ott lett belőlük konkrét karakter. Anélkül, hogy Williamhez mérném magunkat, abban hasonlítunk, hogy a végleges változat kialakításában mi is erősen építünk a színészek ötleteire. Néha sokkal jobb mondatokat alkotnak, mint ami nekünk eszünkbe jutna. És nem csak a saját szerepükbe, de másoknak is vannak jó leleményeik. Nekünk, a testvéremmel az a szerepünk, hogy ezeket az ötleteket megrostáljuk: mi az, ami igazán jó, és mi az, ami a próbák örömteli hangulatában születik meg, de nem szolgálja az előadást. Így születik meg a végleges szövegkönyv. De ekkor vége van az improvizációnak, onnantól kezdve a mondatok már nem változnak. Ezt nem úgy kell elképzelnünk, mint egy kinyomtatott könyvet, inkább mint egy súgópéldányt.

Fotó: SZNSZ/Kelemen József

– A színészek, akik először találkoznak ezzel a munkamódszerrel, nem rémülnek meg kezdetben?

Nem. Van, akinek ez fekszik, van, akinek nem. De azok meg is szokták mondani. A Radnóti Színházban például László Zsolt vagy Kelemen Józsi nyíltan hirdetik, hogy ők ezt nem kedvelik. De azt szoktam mondani: barátaim, egy idő után fix szövegetek lesz, és nem is olyan későn! Amikor beszélgetünk, 11 nappal vagyunk a bemutató előtt. Most még nincs készen a teljes szöveg, de azzal hamarabb készen leszünk, mint az előadás végleges formájával.

Fotó: SZNSZ/Kelemen József

– Hol tart ez a folyamat?

– Két nagy jelenet van hátra: Jeanne d’Arc pere és a máglyahalál. Ez oldalszámra körülbelül 10 %.

– De azért ez a legérdekesebb a történetben, nem?

– Érdekes a többi is! Engem például borzalmasan izgat, hogy milyen lehetett az a lány, aki egy teljesen férfikörnyezetben szűz maradt és nem is kísértette meg a férfiakat. Milyen lehetett például a gyerekkora? És az is rettenetesen fontos, hogy ne azzal a nagy pátosszal közelítsünk a történethez, mint amivel a nagy szerzők, G.B. Shaw,  Anouilh vagy Honegger. Engem az nem vonz. Sokkal jobban izgat például a Monty Python, vagy a magyar kabaré világa, stílusa.

– A szerepek már gazdára találtak?

– Mindenki mindent játszik, kivéve a címszereplőt, Ágoston Katalint. Mindenki lesz angol katona, francia katona, pap, püspök, kínvallató.

– Mi izgatta a Johanna történetben?

– A fölkérés! Barnák László igazgató azt mondta, vadonatújat szeretne. Ez nagyon nehéz, nem szoktuk mindig elvállalni, mert sokkal nagyobb munka. Ráadásul a színház munkarendjében és az én elfoglaltságaim miatt riasztóan kevés volt rá az idő. De a fölkérés engem mindig fölpaprikáz! Isó, a testvérem szkeptikusabban áll a dolgokhoz, de amikor megbeszéltük, hogy milyen legyen a formája, akkor azt mondta: ‘Na jó, úgy meg lehet csinálni!’ Patetikus darabot ő nem is tudna írni, nem is állna jól neki, de ez a változat illik hozzá.

– Ma már mindennapi dolog, hogy egy nő katonának áll, de a XV. században az igazi szenzáció lehetett.

– Ezzel nemigen tudok foglalkozni. Vagy elhiszik, vagy nem. A kulturális különbségekkel nem tudunk mit kezdeni, olyan nagyok. Tudomásul kell vennünk, hogy azok az emberek abban a hitben éltek, hogy van Isten, van túlvilág. Én ezzel nem akarok bíbelődni. Nekem éppen elég a lánynak a történetét fölrakni a színpadra.

– Nagyon érdekesek a látomások is.

– … és az, hogy ki hisz bennük! Persze ebben volt egy adag gyarlóság. Utánaolvasva kiderül, hogy amíg a látomások politikailag igazolhatóak voltak, addig hittek bennük, amikor pedig nem voltak igazolhatóak, akkor nem hittek. Ha előkerül egy téma, onnantól kezdve engem minden vele kapcsolatos dolog kell, hogy érdekeljen. Nem biztos, hogy minden a színpadra fog kerülni, de akkor is tudnom kell róla. Elejétől a végéig mindenki a színpadon lesz és végigzenélik az előadást. Aki nincs konkrét szituációban, annak a kezében mindig hangszerek lesznek, dobok és trombiták. A zene a színháznak olyan érzéki része, amit mindenképpen hadrendbe kell állítani. Ráadásul amit Isó kitalálta a végére – amit most nem fogok elárulni – ahhoz meg nagyon-nagyon kell. Nem akarom deszakralizálni a történetet, de azt sem, hogy a nézőtéren ásító unalom legyen. Sírjanak és nevessenek. De a vége, bizony nagyon siralmas lesz.

Minden színész több szerepet is játszik, kivétel Ágoston Katalin. Ő többek között a Mágnás Miska Marcsája után készül Johannára. Őt is megkérdeztük a próbákon.

– Sosem dolgoztam még ilyen munkamódszerrel, azt szoktam meg, hogy az olvasópróbán megkapjuk a szöveget, ami ad egy vázat. Ez most nincs meg. Bizonyos időközönként kapunk új jeleneteket, ez pedig megteremti a lehetőségét annak, hogy ránk alakítsák a szöveget, a rendező meghallgatja – és ha egyetért, el is fogadja – az ötleteinket. A bizalom nagyon fontos, de azok az anyagok, melyeket már megkaptunk, mind zseniálisak. Ezért biztonságban érezzük magunkat. A Mohácsi testvérek pontosan tudják, mit csinálnak, mit szeretnének látni. Johanna egyszerű parasztlány, aki nagyon erősen, tisztán hitt valamiben, és ez a hit vezette őt mindenben. Van az a pszichés állapot, mikor az ember annyira hisz, hogy megszűnik minden bizonytalanság, és csak megy előre az útján, nem foglalkozva veszéllyel, belerohan olyan helyzetekbe, melyekbe józan ésszel nem menne, és egyáltalán nincs a szeme előtt a bukás lehetősége. Én is nagyon tudok hinni emberekben, érzésekben, egy-egy feladatban – van, hogy minden realitással szemben. Persze nincsenek látomásaim és nem beszélnek hozzám hangok, és így azért el is tudok bizonytalanodni…

Fotó: SZNSZ/Kelemen József

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top