„Napjainkban valóban meg kell azzal küzdenünk, hogy a nevünk miatt sokan úgy gondolják, katonák vagyunk”
– mondja Riederauer Richárd, a Honvéd Férfikar karnagya és frissen kinevezett megbízott karigazgatója. A Honvéd Együttes tagjaként 70 éves kórus február 26-i jubileumi koncertje kapcsán többek közt arról beszélgettünk, milyen előnyei és hátrányai vannak a katonai múltnak, és melyek a legemlékezetesebb közös történeteik. Sőt arra is fény derült, hogyan állt ki az együttes az 1956-os forradalom mellett, és melyik híres zeneszerző közbenjárása kellett ahhoz, hogy ne oszlassák fel végleg. INTERJÚ.
A szlogenetek az, hogy „Időtlen klasszikus”. Mi teszi a Honvéd Férfikart időtlenné?
Azt gondolom, hogy stabilan benne voltunk mindig is a jelenben. Ez mást jelentett a megalakulásunk idején – a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején –, és egészen mást napjainkban. A Honvéd Férfikar folyamatosan próbál lépést tartani a korral: az állandó megújulásra való készség és szándék jellemez minket.
70 éves a Honvéd Együttes, és ennek részeként a Férfikar. Kezdetben katonák alkották a kórust, mára viszont kizárólag hivatásos énekművészek. Mennyire hálás, és mennyire teher a honvédségi múlt?
Ez egy érdekes kérdés. Számunkra nagyon izgalmas, hogy honnan jött az együttes, hiszen ez nagyban meghatározza a létünket. Nem véletlen, hogy a mai napig Honvéd Férfikar a nevünk, hiszen tiszteljük azt a hagyományt, amit a kórus a megalakulásakor képviselt: ez egy nagyon szép és különleges helyzetet teremt. Anno a férfikar életformát biztosított a tagoknak, egyfajta tartást, fegyelmezettséget és egymás iránti tiszteletet örököltünk tőlük.
Kötöttséget csak annyiban jelent, hogy napjainkban valóban meg kell azzal küzdenünk, hogy a nevünk miatt sokan úgy gondolják, katonák vagyunk – pedig hivatásos, professzionális énekesek alkotják a kórust. Természetesen igyekszünk kommunikálni, hogy a nevünket a múltból hozzuk: az is a világgal való lépéstartás, hogy már lassan 30 éve teljesen civil tagsággal működünk.
Ebből a 70 évből közel 20-nak már te is a részese voltál: karénekesből szólamvezető, majd karnagy lettél. Hogy találtál rá a kórusra, és szerinted miben változott a férfikar ebben a két évtizedben?
Engem kezdettől fogva nagyon érdekelt a professzionális énekkarok működése, ezért is szereztem karvezetői diplomát. Azért maradtam ilyen hosszú távon a férfikarnál, mert nagyon szerettem és szeretem ezt csinálni, a hivatásommá vált. Az élet úgy hozta, hogy a közös évek során megtaláltak ezek a lehetőségek, énekesből karnagy lettem, sőt, február 1-től megbízott karigazgatóként folytatom a munkámat. Ami a közösség formálódását illeti, a kar összetétele kicsit változott, más típusú hangokkal lehet találkozni, mint 20 évvel ezelőtt, de abban a tekintetben nincs változás, hogy most is egy rendkívül igényes hanganyaggal és nagyon jó hozzáállású emberekkel dolgozhatok. Ezt még a kezdetekkor, énekkari tagként is tapasztaltam, és vezetőként is. A nagyon jó légkör óriási kincs, ami számtalan lehetőséget tartogat. A férfikar mindig is egy megbízható társaság volt, akikre lehet építeni – emberileg és szakmailag egyaránt.
Ha csak egyet emelhetnél ki a legemlékezetesebb közös történetek közül, melyik lenne az?
Egy izgalmas turnét emelnék ki: 2007-ben Kínában két héten át koncerteztünk nagyon különleges helyszíneken. Ez azért is volt kivételes lehetőség, mert a Kínai Néphadsereg művészegyüttese is a szervezők között volt, így kínai laktanyákba is eljutottunk, és az ottani katonáknak is énekeltünk – olyan helyeken fordultunk meg, ahova egy átlagember szinte soha nem jut el. Érdekes emberekkel találkoztunk, és jó volt látni, hogyan fogadják a magyar kultúrát egy ilyen távoli országban. Nagyon szerették a zenénket, minden alkalommal telt házas koncerteket adtunk.
Ha már Kínát említetted, ez az ország korábban is felbukkant már a Honvéd Együttes és Férfikar krónikájában. Úgy tudom, 1956 őszén éppen Kínából tartott haza az együttes, amikor parancsba adták nekik, hogy a hazaúton Moszkvában adjanak gálakoncertet, de ők ezt – a magyarországi események fényében – megtagadták, és ülősztrájkba kezdtek.
Ez így volt. Ez az időszak egyébként is nagyon különleges a Honvéd Együttes történetében. Nem sokkal az említett turné – és a forradalom – előtt a férfikar elénekelte a Nemzeti Múzeum lépcsőjén Kodály Zoltán Nemzeti dal című művét, amit Kodály kifejezetten számukra komponált. Nagyon nagy sikere volt, olyannyira, hogy az emberek spontán tüntetésbe kezdtek. Már ezen is mérhető volt a megváltozott légkör. Ezután utazott el az együttes Kínába, a forradalom kitörése kint érte őket. Amikor a turnét – és november 4-ét – követően Moszkván keresztül utaztak haza, melegen ajánlották nekik, hogy lépjenek fel, amit valóban megtagadtak. Ennek az lett a következménye, hogy itthon feloszlatták a kórust. Kodály Zoltán későbbi közbenjárása kellett ahhoz, hogy az együttes újra működhessen: levelet írt Kádár Jánosnak a védelmükben.
Ahogy ez a történet is jól példázza, számos zeneszerzőt ihletett már meg a férfikar, szép számmal születtek kifejezetten számotokra komponált művek. Ezekből, ráadásul három élő szerző műveiből válogattok a február 26-i jubileumi koncerten is a Müpában. Mi az előadás koncepciója, miért éppen ezekre a darabokra esett a választás?
Azért ezeket választottuk, mert mindegyiknek a megalkotása és bemutatása köthető a férfikarhoz, és tartalmilag is szorosan kötődnek a kórus gyökereihez és megalakulásához. Három nagyon szerethető darabról van szó, amelyek izgalmasak és könnyen befogadhatóak – egy nagyon jó energiájú koncertre készülünk. Mind a három mű reflektál valamilyen módon arra az életmódra, amit a hadsereg, a katonaság képvisel. Az ezzel járó feszültség benne van ezekben a művekben, az egyik viszont egy vicces mese a zsoldos katonákról, így nemcsak a drámát mutatjuk meg.
Tolcsvay Lászlóval közösen meséltetek arról egy interjúban, hogy az esten elhangzó Testamentom című szerzeményének kéziratát te digitalizáltad be, és az eredetihez képest lesznek változások a műben.
Így van, a zenekari kottaanyagok valóban elvesztek, ezért fel kellett vinni őket számítógépre, és újranyomtattuk a művet. Tolcsvay Laci is átnézte újra a darabot, amely lassan 30 éves lesz, és talált benne egy-két részt, amit szeretne áthangszerelni. Én már ezen instrukciók alapján készítettem el a kottát. Ebben a formában most először hallhatja majd a közönség a Testamentomot.
Több vendégetek is lesz ezen az estén, például a szintén a Honvéd Együttest erősítő Magyar Nemzeti Táncegyüttes vagy Vizin Viktória mezzoszoprán. Hogyan állt össze a fellépők köre?
Szerettük volna méltóképpen megünnepelni ezt a kivételes alkalmat. A Táncegyüttessel egy család vagyunk, nagyon jól tud működni együtt a két csapat. Vizin Viktória egy nagyszerű képességű énekesnő, akivel még nem volt szerencsém együtt dolgozni, de régóta figyelem a munkásságát, és kétségtelen, hogy a férfikarnak is jót tesz majd egy ilyen típusú frissítés. Az ő karaktere nagyon alkalmas arra, hogy Gyöngyösi Levente művében kellő érzékkel ellensúlyozza azt a férfienergiát, amit egy ilyen kórus jelent.
Szívesen dolgoztok együtt különböző zenekarokkal, formációkkal. Melyik volt számotokra a legizgalmasabb együttműködés?
Sok ilyen van, hiszen a szimfonikus zenekarok mellett dolgoztunk már például big banddel: nagyon különleges élmény volt, amikor a Budapest Jazz Orchestrával adtuk elő Duke Ellington Sacred Concertjének férfikari átdolgozását. Emellett jó pár olyan könnyűzenei kalandot tettünk, ami talán kissé szokatlan ebben a világban. Dolgoztunk az Amorf Ördögökkel is, de vendégként léptünk fel a Rapülők 2006-os koncertjén, és még sorolhatnám. Ebben az az érdekes, hogy a popzene olyan típusú éneklést és előadásmódot igényel, amit – bármennyire furán is hangzik – nagyon jól lehet alkalmazni a komolyzenében: a másfajta koncentráció meghálálja magát.
Szerző: Kelemen Éva
