Ásztai Csaba kiállításának megnyitója a Magyar Kultúra Napján
Gondolom, a jelenlevők pontosan tudják, hogy egy képzőművészeti kiállítást kudarcos próbálkozás szavakkal megnyitni. Legfeljebb egy hozzá illő művészeti alkotás – festmény, vers, zene vagy tánc – volna illendő bevezető aktus. Mert ugyan mit segíthet a magyarázó, értelmező szó annak, akinek a látvány nem mond el sokkal többet? És mit segíthet annak, akit a látvány nem is szólít meg, mert ezekre a képekre itt körben a falakon világtalan a lelke? Az efféle bevezető olyan számukra, mintha ebéd idején a háziasszony a receptet tenné a tányérunkra az étel helyett.
De ez a hagyomány. Az ünnepi alkalmakat talán már tízezer éve is szónoklattal nyitották meg. És élőáldozattal. Ez utóbbitól most eltekintünk, hacsak a művész képi kitárulkozását és annak esetleges kritikai visszhangját nem tekintjük élőáldozatnak.
Mindenesetre ne várjanak tőlem valamiféle műelemzést, vagy szakmai ajánlást a képekről. Nem azért nem mondok effélét, mert nem értek a képzőművészet szakmai részéhez. Persze nem értek, de ez nem tartana vissza a véleményalkotástól. Hazámban senkit sem tart vissza a hozzá nem értés, hogy határozott és megfellebbezhetetlennek gondolt véleményt mondjon akármiről: fociról, politikáról, művészetről, tudományról, nevelésről, oktatásról.
Miután a lelkekben még nincs demokrácia, azaz például a másik ember nézőpontjának a megismerése, esetleg megértése, de mindenképpen a tisztelete, majdnem mindenki kinyilatkoztat, és nem úgy kezdi a beszédét, ha már hallgatni nem tud, hogy: „én nem értek hozzá, de szerintem…” Így hát, miután „én nem értek hozzá, de szerintem abszolút nem értek”, mindenkinek a saját vevőkészülékére kell bíznom a képek értelmezését, Ásztai Csaba alkotásainak elfogadását és befogadását.
És hogy egy kicsit olyan vizekre evezzek, amelyekhez konyítok valamit, (és ez az úgynevezett népművelés vagy egyszerűbben szólva: a tanítás), meg kell kérnem Önöket egy nagyon nehéz apróságra: ha végigsétálnak a képek előtt, engedjék el magukat. Bízzák magukat a szemükre, és a belül megszólaló érzéseikre. Ha egy kép előtt valami megmozdul belül, és az nem nehéz ebédjük emléke, akkor az az alkotás az Önöké. Azt éppen Önöknek festette a művész. Ha pedig nem szólal meg belül semmi, akkor az nem az Önök képe, hanem talán valaki másé. De nincs ezzel semmi baj. A művészetben demokrácia van, még ha ezt sokan tagadták és tagadják ma is. Mindenkinek joga van eldönteni, hogy mi tetszik, és mi nem tetszik. Mire van szüksége a lelki egészségének és mire nincs szüksége. És senkinek sincs joga, hogy a másik ember ízlését leszólja. Vagyis a demokrácia nyelvére fordítva: mindent megtehetünk, ami nem árt másnak.
Ezzel persze egy kissé eltávolodtam az alkotástól, az alkotótól, és a befogadót: a nézőt, az olvasót, a hallgatót emeltem a fő helyre. Merthogy szerintem övé, az egyéné, az egyedi emberé a fő hely a művészetben – is.
A művészet ugyanis, minden ellenkező híresztelés dacára, nem a csekély számú hivatásos műértőért született, hanem a művészet nélkül nem létező emberi közönségért. Minden emberért.
Ásztai Csaba, mint minden egykori és jelenlegi művésztársa, nem tesz mást, mint amit az első varázsló tett ötvenezer évvel ezelőtt, aki katartikus táncával a tűz körül a törzs tagjaiba erőt és önbizalmat öntött vadászat előtt, hogy legyőzhessék a kardfogú tigrist. Ma a törzs mi vagyunk, a vadászat pedig az életharcunk. Erőre, önbizalomra, öntudatra – ergo: katarzisra van szükségünk, hogy félelmekkel, szorongásokkal teli lelkünk meggyógyuljon, személyiségünk megtisztuljon, erőnk kiteljesedjen. És legyőzzük a kardfogú tigrist bent a lelkünkben és kint az életben.
Most pedig a játékos gondolatfutamok után, álljon itt valami személyes: Elfogult vagyok Ásztai Csabával kapcsolatban. Több mint ötven éve ismerjük egymást. Több mint ötven éve ismerem a munkáit. Sokat tanultam tőle a tokaji művésztelepen, ahol meglátogathattam, és egykori debreceni otthonában, ahol megmutatta a képeit, és később Miskolcon, Pesten, Pomázon.
Persze nem a képzőművészet jobb megértésére tanított.
Önmagamra tanított, mint minden jó művész.
Láttam és látom a képeit, és ha valamelyik valamit megmozdít bennem, az nem ő, hanem én vagyok. Ha a képei láttán valami újat, valami addig ismeretlen furcsa érzést, gondolatot fedezek fel magamban, akkor az nem ő, hanem én vagyok. Ha a képei elmélyítik meglévő depressziómat, és így még nyomasztóbb verseket írok, az nem ő, hanem én vagyok. Ő csak segített, hogy jobban megértsem, megismerjem, és esetleg megszenvedjem magamat.
Ezt köszönöm neki. Ahogy ő is megköszönheti nekem, nekünk, hogy életre keltem, életre keltjük az alkotásait. Mert mint – többek között – Kosztolányi írja:
„A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az az olvasó, aki olvassa.”
Ugyanez vonatkozik minden művészeti alkotásra.
Úgyhogy kérem, nézzék meg ezeket a „félkész” képeket, és ha lehet, fejezzék be!
Nógrádi Gábor
Ásztai Csaba „Cím nélkül” című kiállítása a debreceni MTA DAB Klubban 2020. február 10-ig tekinthető meg. (MTA DAB Székház (Debrecen, Thomas Mann u. 49.)
