A most megjelent (2019/4.) lapszámmal a huszadik évfolyamát zárja a Szolnokon szerkesztett Eső c. irodalmi lap. Az ünnepi szám több mint negyven szerzőtől közöl írásokat. A lapban ezúttal Szurcsik József festményei, grafikái láthatók.
Lackfi János versével nyit az Eső, s többek között Száraz Miklós Györgytől, Darvasi Lászlótól, Barna Imrétől, Zalán Tibortól, Tóth Krisztinától, Majoros Sándortól közöl novellákat, regényrészleteket. Zalán Tiborral Farkas Wellmann Éva, Grecsó Krisztiánnal Kiss lászló készített interjút. A for kalára rovatba Bánki Éva és Vámos Miklós írt esszét, írójegyzetet. A Köpönyeg blokkban a közel ötven észtendeje fiatalon elhunyt marosvásárhelyi költő, Szőcs Kálmán Négernek lenni c. versét gondolja újra Markó Béla, Szőcs Géza, Petőcz András, Háy János és Jenei Gyula. A versről Molnár H. Magor kísérőtanulmánya is olvasható az összeállításban.
Az Olvasó rovatban többek között Bodor Ádám, Tóth Krisztina, Kötter Tamás, Zalán Tibor és Krasznahorkai László könyveiről olvasható kritika, rcenzió.
A lapból itt olvashatod Lackfi hosszúversét, Győry Domonkos olvasmányos kisprózáját és Bánki Éva esszéjét.
Lackfi János
AZ ATOMMAGHASADÁS ZSOLTÁRA
Uram, miért szenved a zsidó nép?
Uram, miért szenved a nemzsidó?
Miért szenved bárki?
Miért szenved az ember?
Miért kellett fiadnak szenvednie?
Ha kiesik a kezemből a pohár,
mondd, miért nem kapod el?
Ha kilyukad a zoknim,
mondd, miért nem varrod be?
Ha elkapom a vírust,
mondd, miért nem irtod ki belőlem?
Ha letérek az egyenes útról,
mondd, miért nem kergetsz vissza?
Ha kigyullad a ház,
mondd, miért nem oltod el?
Miért nem tartasz inkább engem
egy ablaktalan cellában,
hogy semmi ilyesmi
ne történhessen velem?
Törvényszerű, Uram,
hogy szenvedjünk?
Tűzben sül ki a kőzet zsírja,
az ércből az arany, ezért?
Tűzben válik
formázhatóvá a vas, ezért?
Ezért küldesz ránk pusztai farkast?
Ezért erdei oroszlánt?
Ezért tépi szét a párduc,
aki városainkból csak kilép?
Mert hűtlenségünk nagy,
mert bűneink száma végtelen?
Büntető Isten lennél,
ostorral, karddal, pálcával jársz
miköztünk, fenyíted a renitenseket,
elsőként is népedet,
melyet kővel dobáltak,
melyet kifosztottak,
melyet listára írtak,
vegyszerrel kínoztak,
gázkamrába vetettek,
emberi mivoltából kiforgattak,
mint egy kabátot, kifordítottak,
mint hentesárut, kampóra tűztek
olyan emberek, akik aztán hazamentek,
papucsot vettek, kezet mostak,
megsimogatták loknis hajú gyermekeiket,
bécsi klasszikát hallgattak,
áhítattal imádkoztak,
és azt gondolták,
ez így rendben van,
sőt ez így maga a rend.
Hozzád imádkoztak, Uram,
azok, akik semmibe vették
népedet, és vallották,
szolgálatot tesznek az emberiségnek,
ha írmagjukat is kiirtják,
miközben te megígérted Ábrahámnak,
utódai megsokasodnak,
mint a tengerpart homokszemei.
Hozzád imádkoztak az illatos
karácsonyfák alatt, Stille Nacht
közepette, és a gázkamrákban,
levegő fogytán egyaránt.
Hallod, Uram?
Hallottad, Uram?
Hogy bírtál ott ülni a fa alatt,
s közben ott fuldokolni a gázban,
ott hörögni a kereszten.
Tehet róla a loknis hajú csöppség,
hogy tőle pár száz méterre
loknis hajú csöppségeket
darál be a gépezet?
Hol vagy ilyenkor, Uram?
Hol nem vagy?
Hogyan lehetsz ennyi helyen
egyszerre?
Hogy nincs tudathasadásod?
Atommaghasadásod?
Hogy beszélgethetsz az atomkutatóval,
s közben a hamuvá sülő hirosimaival is?
Hogy lehetsz hűséges,
mikor mi, körülmetéltek és
körülmetéletlenek hűtlenekké lettünk?
Amikor nem ismerünk fel szavaidban,
a kalászból pattogó szemekben,
a gyerekszemekből pattogó szikrákban,
a felhők visszafelé olvasható könyvében,
a fogatlan szájból elszivárgó életben,
melyre már gyűlnek a legyek.
Hogyan lehetsz ilyen fájdalmasan
hűséges, mint jegygyűrű,
mely elszorítja az ujjat?
Mint élelemmel teli hátizsák,
mely a vállat kidörzsöli.
Mint a kérlelhetetlenül
szemerkélő idő.
Miért nem kéred sose tőlem,
hogy kapjam el a szomszédot,
a rohadék átdobálja
a kutyapiszkot a kertembe,
a rohadék még be is perelt,
a rohadék meg is nyerte,
a rohadéknak tán még igaza is volt,
miért nem kéred, hogy
szorítsam nyakához a késem,
vigyem fel a hegyre,
és áldozzam fel neked,
mert vérében örömöd telik?
Miért mondod mindig,
hogy vigyem fel kedves fiamat, Izsákot,
akit vénségemre tőled kaptam ajándékba,
és áldozzam fel neked?
Miért nem éred be kevesebbel,
miért, hogy csak ezt az áldozatot
váltod ki, Uram,
és adsz helyette már mást:
állatot, álmot, áldást.
Győry Domonkos
Tunguz-meteor
Az első dühkitörésemet kérdezi, doktornő? Szorítani kezdtem a torkát, és mivel nekinyomtam a falnak, nem igazán tudott mozogni, a keze és a lába viszont szabad volt, de nem ütött, nem is rúgott, nem karmolt, nem feszegette a markomat. Csak fürkészett a félhomályos, dohszagú iroda szürkeségén átragyogó tekintettel, és akkor rádöbbentem, hogy pont ezt akarta. Elengedtem, ám hátrálás közben hanyatt estem a lerúgott cipőmben, beütöttem a tarkómat az üvegborítású dohányzóasztalba. A következő, amit láttam, az iroda alulnézeti képe volt. Furcsa árnyékok játszottak a számítógépes monitor kékesfehér derengésében, ő maga alá húzott lábbal ült a forgószéken, gépelt, teljesen felöltözve, olyan tökéletes frizurával és sminkkel, akárcsak előző reggel.
Megkerestem a cipőmet, felvettem a farmert, az inget, mellé botorkáltam, valami bocsánatkérésfélét is krákogtam, oldalt döntötte a fejét, nagy, kék szemével az arcomba bámult, kicsit lebiggyedt a szája széle, amit értelmezhettem akár lenéző mosolynak, de lehet, hogy csak egy árnyék vetődött oda, már nem tudom, de azt igen, hogy annyit mondott, amíg pihentem, azalatt nagyjából végzett, viszont összetakaríthatom a teáscsésze törmelékeit.
A főnök az utolsó pillanatban döntött a pályázat benyújtása mellett, egy hónapja vettek fel gyakornoknak, persze hogy jelentkeztem az éjszakai melóra. Furcsa, ellentmondásos reményeim támadtak, amikor megtudtam, hogy Tündivel osztozom a műszakon.
Ez valami isteni elrendelés lehetett, hozzá hasonló szépséget azóta se láttam, talán mások se, rosszindulattal is csak szoborszerűsége vethető a szemére. Sikeres, arrogáns pénzügyi vállalkozó harmadik felesége volt, kábé negyven év korkülönbséggel. Talpig selyemben, választékos eleganciával öltözött, a lepukkadt intézeti folyosó méltatlannak tűnt megjelenéséhez. Talán néhányszor mehettünk el egymás mellett, ilyenkor éhes, kíváncsi tekintettel bámult az arcomba, és amire leküzdöttem gátlásomat, hogy esetleg megszólítsam, már messze járt. Azt beszélték róla, hogy a balesetéig szépreményű tornász volt, akár olimpiai sikert is kinéztek belőle, aztán valamit elhibázott gyakorlat közben, s műteni kellett. Piszkosul tetszett, de ezt, ahogy egyébként magával kapcsolatban is, doktornő, inkább csak a fejemben, mint a testemben éreztem, ha érti, mit akarok ezzel mondani.
Amint becsuktuk magunk mögött az iroda ajtaját, leült a gép mögé, én pedig fel és alá járkálva ontottam a pályázati szöveget, igyekeztem lenyűgözni intellektusommal, fogalmazásom gördülékenységével, hozzáértésemmel.
Amikor szünetet tartottunk, mellém guggolt, és a fülembe súgta:
– Tudom, hogy őrült vagy te is – és jóízűen kuncogott.
Mély, nehéz, édes parfüm áradt belőle, disszonánsnak éreztem egy huszonéves nő esetében azt az illatot, amelyet inkább nyugdíjas főkönyvelőnőhöz társítanék, félkilónyi barokkos arany ékszer és fosszilis gyíkocskákat, ősmoszkitókat magukba záró borostyánkő nyakláncok társaságában. Talán a férjétől kaphatta.
Szendvicsvacsoránk közben elmondta, hogy tizennyolc éves fiúja van, aranyos kölyök, a férje is kedveli, amikor megbukott a határon valamiféle csempészáruval, a pénzember mentette ki a slamasztikából, sőt, még a lefoglalt cuccait is visszakapta. Aztán arról mesélt, hogy nem akar megöregedni, ezért harmincöt évesen megöli magát, pedig halálát egy melanóma nevű daganattal képzeli el legszívesebben… és magyarázta, magyarázta a szép, szoborszerű arcán mozgó, remekbe szabott szája, hogy mennyire lenyűgözi ez a betegség, hiszen csak egy anyajegy, ami csöndben szórja szerte halálos csíráit a szervezetben.
Hajnali háromra elkészültünk a pályázat szövegével, már csak a számszaki adatok hiányoztak, vagyis a lényeg.
– Ehhez tiszta fej kell – közölte, és pillanatok alatt fehérneműre vetkőzött, jól szabott kabátkájából fészket csinált magának a főnök kanapéján.
Én a szőnyegre heveredtem, kifordított zakómat a fejem alá gyűrtem, huszonéves szüzességem minden aggályosságával azon szorongva, hogy ebből akkor most mi lesz.
Egyszerre csak mesélni kezdte, hogy az ő köreiben nem divat a szex, nemrégiben esett meg a legjobb barátnőjével, hogy lefeküdt egy pasival, és annyira megundorodott a történtek miatt, hogy utána hipós fürdővizet csinált magának. Persze ennek több hónapos bőrgyógyászati kezelés lett az eredménye, de a barátnő úgy összegezte, hogy az a fürdés így is megérte.
Aztán a gyermekkoráról kezdett mesélni, leghosszabban arról, hogy az édesanyja mindennap azzal küldte az iskolába, hogy „szép vagy, lányom, de ha nem vigyázol, jól megbasznak, aztán megfojtanak”. És amikor gimnáziumi osztálytársának az apukája elvitte a nyaralójukba, ahol megesett a dolog, csak feküdt az ágyban, rettenetesen fájó vaginával, és a tusoló ajtaját figyelve várta, mikor jön vissza a férfi, hogy meggyilkolja.
Némi hallgatás után alig hallhatóan megkérdezte:
– Odabújhatok hozzád?
Döbbent krákogásomat beleegyezésnek tekinthette, és a következő másodpercben már hozzám simult. Éreztem, hogy nagyon különleges anyagból készült a fehérneműje, mintha selyem lett volna az is. Mély árkot tapintottam a hátán, az utolsó csigolyájától indult, a gerince alsó harmadában húzódott, öt centiméter széles lehetett, érdes volt a felülete, valamiért a Tunguz-meteor jutott róla az eszembe.
– A sérülésem – lehelte, aztán satuba fogta a kezem, combjaival összeszorította a lábam, mozdulni se tudtam. – Nem szexelünk, csak idejöttem – suttogta a szoba sötét intimitásához illően, és még inkább bilincsbe zárt. Próbáltam szabadulni, de nem volt esélyem. A szertornán és ki tudja miféle ördögi eszközökön acélosodott izmaival erősebbnek bizonyult nálam, ráébredtem, hogy bármit megtehet velem, akár a bőrömből is kifordíthat, esélyem sincsen. Negyedórán keresztül mozdulatlanságra kényszerített, markolva és kulcsolva, míg a pániktól vagy talán a vérkeringésem blokkolása miatt fulladozni kezdtem. Szabadulási kísérleteimre egyre fokozta acélsodronyszerű szorongatásomat, aztán amikor látta, hogy feladtam a harcot, ellökött magától, felpattant, és mint egy cserregő szarka, szapulni kezdett, hogy milyen férfi az olyan, aki nem bír el egy gyenge nővel, sőt, még tízpercnyi birkózás után sincs merevedése.
Ekkor szakadt el a cérna, doktornő.
Még két hónapig dolgoztam ott, s ha kínos rémületemre összefutottunk a folyosón, köszöntünk egymásnak, de az arca minden alkalommal kifejezéstelen maradt.
Doktornő, doktornő, ha figyelne egy pillanatra, megmondaná, kérem, hogy akkor én most normális vagyok?
Bánki Éva
HAZUDOK, HAZUDSZ, HAZUD…
Nagyapám legidősebb bátyja falusi bajkeverő volt. Ha egy kis italhoz jutott, hőbörögni kezdett, nekirontott fűnek-fának, és szikrázó szemekkel kiáltotta világgá az „igazságot”. 1914 elején valami lakodalomban esett neki a papnak, a vőfélynek, az ifjú párnak: nem lesz itt semmi, hiába mulatunk, hiába hazudozunk… Nincs jövő, nincs remény, nincs isten, itt a világvége. Mind megdöglünk, úgyis mind megdöglünk, ne reménykedjünk.
Szegény Feri igazsága persze tényleg csak idézőjeles igazság volt: részeg jajkiáltás, a faluban hamar meg is bocsátottak a viszonylag jómódú fiúnak – majd benő a feje lágya, ha megnősül, ha behívják katonának. Ráadásul az ilyen hőbörgések többnyire mindig túlzóak: a nagy háborúban sem vesztek mind oda – csak Feri, a második öccse, hét unokatestvére, az utcabeli fiúkból tizenketten. Az öregek megmaradtak, a kisebb testvérek megmaradtak, ahogy megmaradt a lány is, aki örök hűséget ígért szegény Ferinek.
Pedig sokan sokféleképp érezték a nagy háború előtt, hogy nincs tovább, hogy itt a vég. Hogy a társadalmi harmóniáról, az ezeréves és örökké tartó Magyarországról szóló beszédek kopott vágyálmok, hogy a jövő tele van nyugtalanító árnyékokkal, és semmi jót nem tartogat. Ám mindeközben semmiféle B-terv nem létezett, a háború elején senki nem tudta, hogyan fogjuk Magyarország magyarok lakta maradékát megvédeni, milyen társadalmi változások azok, melyeket haladéktalanul el kell és el is lehet a többséggel fogadtatni. Mindenki reménykedett, ezek a lövészárkokba hajtott fiúk majd kitesznek magukért: engedelmesen megmentenek mindenkit, és ha vége a háborúnak, engedelmesen hazatérnek földet túrni.
A valósággal való szembenézést kerülő társadalmak mindig a tömegek önfeláldozásától várják a jövőt vagy csak a rend „megmentését”. Nem volt ez másképp a rendszerváltáskor sem. Kevesen gondolták, hogy „Kádár népe” majd nem lelkesedik a szellemi-gazdasági-társadalmi kiszolgáltatottságért, a munkanélküliségért, és nem lehajtott fejjel – urait éljenezve, bűneit megvallva – akar átlépni a kapitalizmusba. Az emberek, főleg fiatalon, tényleg szívesen hoznak áldozatokat közösségi célokért (1848–49, 1956), ám az egészen más, ha egy rendszer könnyen feláldozható csőcseléknek vagy ágyútölteléknek tekinti az állampolgárait.
De hogyan, milyen narratív sémák segítségével szilárdulhat meg az eliteknek az a narcisztikus meggyőződése, hogy a másiknak egyetlen életcélja, hogy feláldozza magát értünk?
Valahol a bunkók is tudják, hogy a szenvedés az ő érdekük. Valahol sejtik, hogy megérdemlik a büntetést. Hiszen vannak nála is szerencsétlenebbek, akiket pont tőlük kell megvédeni. Mikor panelprolinak, bunkónak tituláljuk őket, akkor valahol élvezik.
A gazdasági-társadalmi elnyomás ma használatos, a Monarchiáétól annyira különböző retorikai fordulatai hasonlatosak ahhoz, melyekkel a bántalmazók élnek a kapcsolati erőszakban. Valahol a nő is akarja. A nőknek szívességet teszünk, ha agyba-főbe verjük őket, ha elvesszük a kulcsukat, a bankkártyájukat, és addig szorongatjuk, míg bevallják a bűneiket. De csak egy nagyon kitartó bántalmazás közben hajlandó az áldozat szóban is megerősíteni, hogy szereti, ha ütik vagy pocskondiázzák.
Amíg nem tartunk itt, addig marad a valahol. A logikai bukfencek, a vágy vezérelt, a valóságnak totálisan ellentmondó, a másik tiltakozásával sem törődő feltételezések.
Ahol a kecskét macskának hívják, a macskát kecskének, ahol a balesetre azt kell mondani, hogy háború, a háborúra azt, hogy baleset, ott fel sem tűnik annak az állításnak a képtelensége, hogy az elnyomottak valahol azt szeretik, ha kiküldik őket a frontra, ha elveszik a tulajdonukat, munkahelyüket.
A szemantikai zűrzavar, a titkosítás, a tabusítás, a mindenkori újbeszél mindig ezt a titokzatos valaholt (a hatalmasok önfelmentését) szolgálja. Ellene vethetjük, hogy a politikai korrektség szándéka szerint épp az elnyomottaknak akar kedveskedni, hiszen felajánl nekik egy olyan önelnevezést, melyet nem éreznek sértőnek. Ám vajon egy önelnevezés megszünteti az elnyomást? A valóság nem olyan mértékben nyelvi természetű, hogy ne fájjon a pofon, ha előtte királynőnek szólítanak.
A „megajándékozás” leereszkedő gesztusáról már nem is beszélve.
A tabukat, a titkokat imádjuk a kísértetregényekben. De vajon a folyamatos tiltások, kerülgetések, a mindenkori főnökök által ránk kényszerített nyelvi rendszabályok demokratikusabbá tesznek egy kapcsolatot? Egy családot? Egy társadalmat? Nem inkább azt szolgálja, hogy az elnyomottak szótlanok maradjanak?
A tabusítás talán érthető, ha fájdalmas, megváltoztathatatlan tényekről van szó. Miért is hívnék én dögnek egy halottat? Akárhogy nevezem meg, ő már nem fog megváltozni. Csak felesleges fájdalmat okozok a hozzátartozóinak, ráadásul a verbális gorombaság, piszkolódás az én mentális egészségemet is rongálja.
De a ma szokásos társadalmi tabuk többnyire nem a megváltoztathatatlan dolgok tiszteletben tartására intenek. Az egyes társadalmi csoportok közti intelligenciakülönbséget szóba hozni „nem korrekt”, noha mindenki tudja, hogy a különféle hátterű gyerekek nem teljesítenek az iskolában egyenlően. Igen ám, de a megoldás nem a hazugság, hanem a tényleges esélykiegyenlítés lenne. A mai kisgyerek-pedagógia csodákra képes: a logikai készséget, a figyelemkoncentrációt, az intelligenciát mozgásterápiával is képes fejleszteni. Egy átgondolt pedagógiai programmal akár a PC fenntartásának töredékárából meg lehetne szüntetni a rasszisták egyik fő hivatkozási alapját.
A felvilágosodás gyerekes bárgyúságnak tartotta a vallásokat, ráadásul vélelmezte, minden templomban ugyanazt az istent imádják. Ám a világ nagyot változott, a 18. századi értelmiségiek még aligha találkoztak személyesen mohamedánokkal vagy buddhistákkal. De azóta kiderült, vannak olyan vallások, melyek politikai ideológiaként is működnek, és nincs szükségük demokráciára vagy a Római Birodalom kulturális emlékezetére. Talán azért, mert ez a vallás a többinél fejlettebb – ám vajon ez a „fejlettség” nem akadályozza-e a kulturális-társadalmi együttműködést? Az iszlámmal kapcsolatos rengeteg csúsztatás, történelemhamisítás, mentegetés árából már be lehetett volna indítani – akár Németországban, a reformáció hazájában – az iszlám reformációt.
A legszigorúbb PC-tabuk, tilalmak, elhallgatások nem a megváltoztathatatlan dolgokra irányulnak, hanem az ésszerű társadalmi cselekvést próbálják kiküszöbölni. Talán mert minden cselekvés túlontúl kockázatos, és mert a kapitalizmus, a rendszerszintű elnyomás amúgy sem működhet tabuk, tilalomfák nélkül. Folyamatos hazudozásra, elkenésre kell kényszeríteni saját állampolgárait, hogy mikor a tükörbe néznek, képtelenek legyenek kimondani, igen, balek vagyok, engem is kihasználnak.
Hogy elérjük, a szavak ne legyenek többé az ő szavai.
A közös elhallgatások, a rendszerszintű titkolózások, az eszement tilalmak, az együttesen elnyomott rosszkedv és szorongás könnyen teremthet egy olyan világot, ahol milliókat tömnek a lövészárokba, ahol „boldoggá teszik”, sőt hálára kötelezik azzal az embereket, hogy szapulják őket, és elveszik a munkájukat. A macska nem macska, hanem kecske. A kecske nem kecske, hanem macska. Megbüntetünk, ha vétesz a szabályok ellen.
Az Osztrák–Magyar Monarchia még egy viszonylag toleráns elnyomó rendszer volt, és még nem szabályozta mániákusan a nyelvet. Bizonyos feltételek között a dühkitöréseknek és a kritikának is helyet adott. Lehetett kivilágos-kivirradtig mulatni: részegen feldönteni az ünnepi tribünt, és válogatott hülyeségeket rikoltozni – ha utána alázatosan bocsánatot kértél a tekintetesektől és persze szegény Szűz Máriától. De nem csak a „módosabb” részegesek számíthattak a rendszer elnézésére, hanem a művészek, az értelmiségiek, a világmegváltók, az elmegyógyintézetből szabadult fanatikusok, libanoni cédrusokat kereső patikusok…
A lényeg, hogy túlozz. Beszélj világvégéről, tűz- és vérfolyamról, rémes összeesküvésekről, mindenki haláláról. A lényeg, hogy neked se legyen B-terved. Hogy ne a Monarchia szükséges átalakításáról fecsegj. Ha pedig mégis, akkor túlozz, sértsd meg a lehető legtöbb társadalmi csoportot. Hogy hirdesd akaratod ellenére is, hogy ez a rendszer milyen jóságos: itt kutyák-macskák-papagájok, de még a futóbolondok is szóhoz jutnak.
Ám ma másféleképp erodálja a szavak erejét a hatalom. A mai politikai nyelvre egyre inkább jellemző, hogy a szavak jelentése csakis attól függ, hogy ki mondja őket. Egy goromba sértés egy „jó ember” szájából korholás, igazságos értékítélet, egy „rossz ember” szájából gyalázatos sérelem. Ráadásul a szavak könnyedén kiszakíthatók az eredeti kontextusukból, szabadon lehet őket csócsálni, ragasztgatni, darabolni, kiegészíteni… Ez pedig a rengeteg tabuval, kerülendő kifejezéssel, követhetetlen nyelvi illemszabállyal oda vezet, hogy megnyílik a narcisztikus elitek önfelmentését szolgáló valahol.
Józsika nem azt mondta, hogy meg akar halni a fronton, de valahol biztos erre vágyik. Józsika a szabadságra szavazott, nem a nyomorra és a kioktatásra, de valahol tudja, hogy megérdemli. Hogy előbb-utóbb hálás lesz. Az ellentétes értelmű kötőszóként használt valahollal állíthatjuk egy kijelentés ellenkezőjét, de soha nem kell pontosítanunk, ugyan mi okból merjük a másik állítását megkérdőjelezni.
Juliska valahol szereti, ha Józsi összerugdossa.
Valahol nem kell tudomást vennünk a szenvedőkről, hisz valahol jobban tudjuk, mire van szükségük.
A hazugságnak ez a már-már kiismerhetetlen labirintusa nemcsak arra jó, hogy a szegényeket elszótlanítsa. Előbb-utóbb maguk a döntéshozók is elhiszik, hogy a világgal semmi más baj nincs, csak az, hogy egyesek helytelenül használják a szavakat. Hogy a kecskére azt mondják, macska. Hogy „durván” fogalmaznak. Hogy a politika dolga tényleg nem más, mint a szavak megfosztása a konszenzusos jelentésüktől. Pisit szabad mondani, kakit nem.
Ez a finnyáskodás a hatalmasok érdekét szolgálja (hiszen valahol ők tudják jobban, mi mit jelenthet), de egyben el is veszejti őket. Hiszen innen már egy lépés, hogy a nagy hazugságlabirintus foglyaként éljék le az egész életüket. Hogy tényleg elhiggyék, hogy se iszlám reformáció, se a hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatása nem lehetséges.
Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve.
Soha nincs B-terv. Szembenézés a másikkal, a problémákkal, a bármivel.
Nehéz lázadni a tudatosan is generált káosz ellen.
Ezért is fontos a pontos fogalmazás. És kerülendő az alkohol, a hőbörgés, a drog, a zajos, cirkuszi felhajtás. „Tekintetesék” öncélú – bár persze önmagában roppant élvezetes – felbosszantása.
Ma, egy ökológiai, társadalmi-gazdasági katasztrófa árnyékában is sokan képzelik, hogy az elnyomottak valahol megint arra vágynak, hogy uraik érdekében feláldozzák magukat.
Mind megdöglünk tán?
Nem mind, de nagyon sokan.
