Kovács Bodor Sándor
Két karácsony
Neked jó memóriád van, mondogatták a barátaim, amikor felidéztem nekik egy-egy ifjúkori emléket, közös elbolyongásainkról nyári délutánokon. Egészen addig hittem nekik, míg valaki el nem mesélt egy olyan történetet, amiben én is szerepeltem, és amit mostanra teljesen kimosott az idő az emlékezetemből. Rá kellett jönnöm, csak bizonyos, sokszor jelentéktelen dolgok kapaszkodtak meg az agysejtjeimben, pont úgy, mint másoknak.
Így vagyok a gyermekkori karácsonyokkal is. Igazából egyetlen reggelre emlékszem, mert nálunk 25-én reggel érkezett a Télapó, lévén édesanyám erdélyi református család leszármazottja, így náluk nem volt szenteste. (Más ok miatt, de a Jézuskáról sem hallottam nyolcéves koromig.) Az előzményekre jól emlékszem, a sötét Állami Áruház kivilágított kirakatára, ami tele volt szebbnél szebb játékokkal. Mit hozzon neked a Télapó, kérdezte anyám. Azt, mutattam a legeslegnagyobb teherautóra, ami az áruházban létezett. Innentől kezdődött a visszaszámlálás, a reményteli várakozás időszaka. Akkor még éreztük az ünnepet. Emlékszem a pillanatra, amikor egy reggel kinyitottam a szemem, és ott állt előttem a világ legszebb karácsonyfája, alatta az oly annyira várt autóval. Pontosabban kettővel, egy kékkel és egy pirossal. Ez utóbbi az öcsémé volt. Egész délelőtt az ágyunkban játszottunk, felidéződik bennem a rétegelt lemez illata, amiből a platójukat készítették. Masszív szerkezetük volt, évekig használtuk őket. Nyaranta az udvaron homokkal, földdel, kövekkel pakoltuk tele mindkettőt, így tologattuk napestig. De tologatták a barátaink is, mert nekik nem volt ekkora autójuk. Aztán, ahogy lenni szokott, lassan eltűntek a szemünk elől. Más játékok jöttek, kalandozás az erdőben, az időben, az életben. Már katona voltam, amikor az egyik otthon töltött szabadságom alkalmával, valami régi könyvet kerestem az ifjúságomból. Nézd meg a kamrában, mondta apám, oda vannak bepakolva. Igaza volt. Régi bőröndök mélyén kutatva megtaláltam mindent, még többet is. Amint végeztem, próbáltam visszailleszteni a helyére az egyik nagy barna koffert. De valami nem engedte. Kihúztam, benéztem mögéje. A kék teherautóm fülkéje volt. Valahogy megmaradt, apám nem tüzelte el, talán sajnálta, vagy tetszett neki is, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy szédülve léptem ki a földszagú kamrából, átjárt valami fájdalmas érzés. Évek múltak el, megszülettek a gyerekeink, és ahogy cseperedtek, egyre több időt töltöttek Zagyván, a nagyszüleiknél. Egyszer megyek értük, hogy hazavigyem őket, látom Máté fiamat, amint négykézláb tologat valamit az udvaron, és bőszen zúg hozzá a földkupacok között. Igen, a kék autó fülkéje volt, valahonnan előkerült és fittyet hányva az elmúlás szigorú törvényére, vidáman bucskázott egy kisfiú kezében. A könnyű melegségre emlékszem, ahogy szétáradt bennem, miközben hitetlenkedve csóváltam a fejem.
Apámnak jó volt az emlékező tehetsége, nem kellett sokat biztatni, hogy meséljen a gyerekkoráról. Milyen volt nálatok a karácsony, kérdeztem olykor. Káposztalevest ettünk mákos gubával, mondta. Meg diót törtünk. Húst csak az éjféli mise után szabadott. Az ajándékozás nem volt szokás faluhelyen. Fenyő helyett borókabokrot hoztunk a Rónai-ódalból. Így mondta, ódal. Mégis, melyik volt a legemlékezetesebb karácsonyod, nyaggattam. 44-ben elvitték a leventéket, köztük engem is. Egy darabig az Ipoly mentén tereltek minket nyugatra, Németország felé. Nyolc nap után megszöktem, visszafordultam. Igyekeztem a települések mellett, az erdők alatt osonni. Tél volt már, falusi gyerek lévén nem ijedtem meg a kint töltött éjszakáktól. De aztán az éhség, csak bekergetett egy közeli faluba, talán Ipolyszög volt, nem tudom. Egy asszony jött szemben az úton. Milyen nap van ma, kérdem tőle. Megállt, gondolkodott. Karácsony van, mondta. „Isten úgyse’, karácsony van!” Aztán hitetlenkedve felnevetett, majd csóválni kezdte a fejét. Kis darab kenyeret nyomott a kezembe a háza előtt. Az uram a fronton van, mondta színtelen hangon. Egy hét is eltelhetett, mire Tarjánba értem, mert időközben rettenetesen feltörte a bakancs a lábamat. A tűzhelygyár előtt jártam, amikor elém ugrott egy orosz katona. Géppisztoly volt nála. Gyere, gyere, mondta, „málinkíj robot”. Bementünk az udvarra, volt már ott néhány ember. Valami gépet kellett fölrakni egy teherautóra. Hamar megtudtam a többiektől, hogy a rakománnyal együtt minket is visznek. Az egyik oldalról patak szegélyezte a gyárudvart, szerencsére ismertem a környéket. Intettem az orosznak, hogy elvégezném a dolgom a patakmederben. Lenézően legyintett: Davaj! Amikor eltűntem a szeme elől, mint akit puskából lőttek ki, úgy húztam a csíkot a város felé. Későn eszmélt, de azért egy sorozatot utánam eresztett. Ez inkább a többieknek szólhatott, ne próbálkozzanak hasonlóval. Nem mertem egyenesen haza indulni, inkább kimásztam a Pécskő-szikla tetejére. Elnéztem Pintérpuszta és Zagyva felé, nem látok-e katonákat. Csak a kémények füstöltek mindenütt, köztük volt a miénk is. Sötétedéskor léptem be a kapun. Milyen nap van ma, kérdeztem a nagynénémet, akinek könnybe lábadt a szeme, amikor meglátott. Szilveszter napja van, mondta, Szilveszter.
